Kereső
Belépés

Kérünk vagy " teremtünk " ? Lélek, síkok, energiák..

Az előző részben már utaltam a negatív tartalmú kérések veszélyeire.

Mint elmondtam, Isten a kéréseinkben közvetített hit és bizalom pozitív energiáját fogadja be, ezt erősíti fel és alakítja a világba visszasugárzott, a kéréseink teljesülését biztosító energiává. Vagyis a kéréseink teljesítéséhez szükséges az általunk hittel és bizalommal küldött energia, ezek nélkül el sem jutnak Istenhez, hogy úgy mondjam ezek nyitnak kaput Isten felé a lelkünk vágyainak. Manapság sokan sokféle módszerrel tanítják azt, hogy mi magunk teremtünk ezekkel az energiákkal, de mint láthatjuk nekünk közünk nincs a teremtéshez, a mi energiánk a kérés célba juttatására szolgál. Akik magunk által végzett teremtésről beszélnek, azok azt használják ki, hogy ezzel nem vagyunk tisztában, és saját egónk hatására hajlamosak vagyunk azt is elhinni, hogy mi magunk teremtünk meg dolgokat. Na ez a másik oldal műve. Ugyanis mint említettem, ebben az esetben nem Isten energiája eredményezi a vágyak teljesülését, hiszen kérés sincs, nemhogy azt célba juttató hit és bizalom. Ilyenkor egyszerűen a saját, Istentől kapott energiánkat arra használjuk hogy a nálunk gyengébbek energiáit elvonva, negatív energiákat felszabadítva és a gonosz szolgálatába állítva, az ő segítségével megszerezzük amire vágyunk. Aki Istenben hisz és bízik, soha nem vetemedne arra, hogy saját teremtő erőről beszéljen. A gonosz és szolgái viszont ezt elhitetve velünk, pontosan Istentől fordítanak el. Hiszen mi szüksége annak Istenre, aki maga teremti meg amire vágyik ? 

A másik nagyon fontos dolog, amit ezek a " tanítók " " elfelejtenek " megemlíteni, az ugyancsak a csapdájuk része. Hiszen ha valaki ezen tanítások alapján próbál bevonzani akár pozitív dolgokat is, amit esetleg még Isten is megadna, de csak csipetnyi kétely, a sikertelenségtől való félelem, vagyis bármennyi negatív energia kerül bele, erre a gonosz lecsap és ezeket felerősíti. Vagyis a " bevonzásnál " a negatív energiákat mozgósítja, ami a lélek roncsolásához vezet. Tehát nem közlik ennek a veszélyét, ezzel tudatosan arra terelve az embereket hogy az ő útjukat járják, mivel a sikertelen kísérletek után elcsüggedt emberek könnyebben rávehetők súlyosabb bűnökre is. Csak például : Valaki nem tudja, hogy Isten nem teljesít a szerelem keltésére vonatkozó kérést, mivel ez a másik fél lelkébe való beavatkozást igényelne. Emberünk csalódik, viszont hall ilyen " bevonzásról ", elmegy tanfolyamra, elvégzi, és elhatározza hogy bevonzza vagy megteremti magának a másik szerelmét. Azonban erre még ilyen szinten nem képes, ekkor a mesterhez fordul, aki viszont már valószínűleg járatosabb az asztrál befolyásolásában, vagy legalábbis ismer olyat aki úgymond " szerelemkötést " tud csinálni, és ehhez küldi. Ezt megtenni viszont már nagyon súlyos bűn, annak a részéről aki a kötést létrehozza valószínűleg már nem oszt, nem szoroz, emberünk viszont ezzel már el is adta a lelkét... Vigyázzunk ezért ezekkel a tanításokkal, mert nem mások, mint az imádság kifordításai a gonosz érdekei szerint.

Nyilván sokan felkapták a fejüket az " asztrál " szó kapcsán.  Elismerem, nem kevés magyarázatot igényel a dolog.

Sokat beszéltem már a lelkünkről, azt hiszem ideje kicsit bővebben megismernünk. Azt hinnénk, a lélek egyetlen valami, pedig mint minden szellemi teremtmény , három részre oszlik. Ezek : asztrál, mentál, és éteri. A teremtés hármasa szerint : a teremtett, Istentől származó belső az éteri lélekrész, ez a bennünk lakozó szentlélek, ez biztosítja kapcsolatunkat Istennel, ezzel kötődünk hozzá. Az asztrál az érzéseink, érzelmeink lélekrésze, a megváltásunk fontos kelléke, hiszen Jézus a " szívek Királya ", ezért érzéseink, érzelmeink döntően befolyásolják megváltásunkat, hiszen itt dől el, szeretjük-e Jézust , elfogadjuk-e megváltónknak. A harmadik a mentál lélekrész, ez a földi tudatunk, gondolkodásunk alakítója, ez a legsebezhetőbb rész. A gonosz is ezen keresztül csábított el minket, hiszen az első asszony gondolatait győzte meg arról, hogy egyen a tiltott gyümölcsből. Ekkortól datálódik az éntudat, vagyis az egó létezése, hiszen ekkor döbbent rá az ember hogy létezik, meztelen, és a létezés tudatára ébredésével feltámadt a félelme hogy elveszítheti létezését, ezzel a negatív rezgéssel pedig energiát adott ahhoz hogy  a halál a világba jöhessen. Megfigyelhető a teremtő hármassága, a teremtett testhez tartozó mentál, a Teremtő Atyával való kapcsolat megromlása okozta a bűnbeesést, a Megváltóhoz tartozó asztrál, amely elvezet Jézushoz, és a Szent Lélekhez tartozó, vele kapcsolatban álló szentlélek, más néven az Isten gyermeke, vagy Belső gyermek. Nem véletlenül mondta Jézus a testre hogy az a Szentlélek temploma...

E három rész közül a szentléleki rész a legkevésbé sebezhető, külső támadással nem károsítható, de mivel egységet alkot az asztrálllal és a mentállal, ezek károsodása erre is kihat. Az asztrálunk viszont sebezhető és befolyásolható, Istentől kapott erővel és tudással ugyanúgy mint a gonosztól kapottal. A különbség annyi, hogy az Istentől kapott tudással az érzések és érzelmek fokozhatóak illetve csillapíthatóak, nem véletlen ugye hogy Isten csillapítja valaki fájdalmát, bánatát. Erre valamilyen mértékben isten kiválasztottai is képesek. A gonosznak és szolgáinak nincs hatalmuk az érzések felett, viszont teljes mértékben uralni képesek az érzelmeket, ezeket akár létre is hozhatják és hozzák is, gondoljunk csak a félelemre. Ezért van hogy a szerelemkötés a gonosz műve, mivel a szerelem érzelem. Jó esetben ezt Isten maga vagy a szolgái átváltoztatják szeretetté. A legsebezhetőbb rész a mentál, mivel ez áll közvetlen kapcsolatban a testtel, a testi vágyakkal és a külvilággal is. Nem véletlen hogy a rossz gondolatok, a világ hamis tanításai ezt fertőzik meg leghamarabb. És bár az érzéseink és érzelmeink uralják a gondolatainkat, ezt bárhogyan tagadjuk is, a gondolkodás elferdülése visszahat az érzésekre, ezeket is megrontja.  Földi viselkedésünk, személyiségünk lemérhető a mentál által irányított gondolkodás-beszéd-cselekvés/viselkedés hármasból. Ha a gondolkodásunkban hiba van, az megjelenik a beszédünkben, főleg a tartalmában, és a viselkedésünkben is. Mivel pedig a környezetünk reakcióját ezek váltják ki, a hibás mentális működés ellentétbe kerül a normális környezettel, ami progresszívan romló állapotot eredményez Ha nem rendezzük a mentális részünket, az mentális zavarokhoz, szenvedélybetegségekhez, depresszióhoz vagy akár súlyosabb problémákhoz, akár öngyilkossághoz vezethet. Arról nem beszélve, hogy ilyenkor az asztrál is jelentősen torzul, ami megint csak kihat a mentál további romlására,  ez viszont már a megváltást is veszélyezteti. A kettő együttes torzulása pedig a szentléleki rész sérüléséhez, az Istennel való kapcsolat elvesztéséhez vezethet...

A lélek pedig bár pillanatnyilag ezen az anyagi létsíkon, ebben a háromdimenziós tér-idő intervallumban tartózkodik, szellemi lényként jelen van az úgynevezett belső síkokon is, az asztrál, a mentál ,és az éteri létsíkokon, amelyek kizárólag belsőleg érzékelhető, de ugyancsak háromdimenziós terek. Összefoglaló neven gyakran csak éteri síkoknak nevezik őket, a legfontosabb után véve az elnevezést.

Mivel pedig a világ energiából áll, hiszen az anyag csak az energia alacsonyabb szintű, sűrűsödött megjelenési formája, minden létsíkon rendelkezünk energiával, de anyagi testtel csak itt. A létsíkok között az energia áramlik. A mentális energia földi megjelenési formái bizonyos " paranormális képességek ", kanálhajlítás, telekinézis, távolba látás-hallás stb, jelentős hatásuk pont azért nincs, mert a szabad energiával a megkötött, besűrűsödött energiát nehéz megmozgatni. Az asztrális energia másképpen jelentkezik, sokszor kisugárzik a környezetre, többnyire abban nyilvánul meg hogy megérezzük az asztrálisan túlfűtött ember hangulatát, érzéseit. Ugye ismerős hogy valakiből " sugárzik a boldogság " vagy éppen érezhetően szomorú ha nem is mutatja semmivel ? Nagyon erős asztrális túltöltöttségnél úgy érzi az ember hogy majd fel robban, vagy éppen kitörően boldog, ilyen esetekben ez is okozhat anyagi szintű változásokat, leeső tárgyak, becsapódó ajtók, eldurranó villanykörték, maguktól bekapcsolódó elektromos készülékek... Az éteri síkról érkező energia nem így okoz változást, az az Isten szándéka szerinti történésekben nyilvánul meg, mindenki részesedik benne szüksége szerint, illetve a választottak kapnak nagyobb mennyiséget a küldetésük végrehajtásához, legyen az gyógyítás, tanítás vagy bármi más amit isten bízott rájuk.

Tehát lelkünk részei energiával rendelkeznek, és ezek szintje befolyásolható. Sokan hallották már az " energiavámpír " kifejezést. Nos, ezek olyan emberek, akik vagy saját alacsony energiaszintjük miatt, vagy tanult, tudatos módszerrel elszívják környezetük energiáit főleg az asztrálisakat. Ilyennel való találkozás után az ember levert, kedvetlen, mivel pontosan az érzelmi energiáinkat lopja el. Ez még a kisebbik baj, de a tudatos vámpír az elorzott energiát saját, és nem jó céljaira használja fel. A másik probléma az, hogy ezeknek, és főleg az asztrális energiáknak a befolyásolásához a gonosz kiválóan ért, nagy mennyiséggel rendelkezik belőlük, hiszen pontosan ezeket szívja el. Anyagot teremteni csak Isten képes, de energiából álló érzelmeket a gonosz is létre tud hozni, tehát például a szerelemkötést úgy hozza létre, hogy az áldozat asztráljában az energia felhasználásával elülteti vagy átalakítja az érzelmeket. Ezzel persze súlyos bűnt követ el. De ha már itt tartunk, az úgynevezett átkok is így jönnek létre, az áldozat asztráljában elülteti a félelmet, vagy átalakítja valamelyik érzelmet amelyet aztán már csak táplálni kell, az erősítés pedig lényegesen kevesebb energiát igényel, hiszen az áldozat saját maga is ad energiát minden érzelmének. Ezen kötések illetve átkok semlegesítésében Isten kiválasztottai segíthetnek, de akár Isten közvetlen segítségét is kérhetjük, csak ne felejtsük el hogy ezért tiszta szívvel és hittel imádkozzunk. 

Sokat beszéltem most az energiáról. ennek egyik érzékelhető és bizonyos eljárásokkal láthatóvá tehető, illetve egyesek által spontán látható megjelenési formája az aura. Nagyon sokan képesek ha nem is látni, de érzékelni, különösen az erős aurákat. Többek között emiatt van, hogy egyesekhez ismeretlenül is vonzódunk ha találkozunk velük, míg mások taszítanak minket. Kisgyermekek. akik még tiszták, és tisztán használják az éteri energiát, érzékelik a leginkább, illetve az állatok.  Nekik létérdekük megérezni a negatív érzéseket az életben maradásukhoz, illetve a pozitívakat a kapcsolatok kiépítéséhez. Az aura is, mint minden megjelenése az energiának, egyfajta rezgés, ennek hullámhosszára reagál a mi  "vevőnk ". És itt a lényeg, ugyanis a rezgések vagy felerősítik, vagy kioltják egymást ha nincsenek azonos rezgésszámon. Ugye ismerős az érzés, hogy valakivel szinte azonnal azonos hullámhosszon vagyunk ? Vagy éppen a fordítottja, sehogy sem tudunk vele még kommunikálni sem ? Akik érzékenyebbek erre, azokra mondják hogy jó emberismerők, mert az álcázó viselkedés mögött is felismerik a valódi én rezgéseit. Ha tehát valakinek a társaságában jól érezzük magunkat, valószínű hogy hasonló a rezgésszámunk, akkor is, ha esetleg egészen más dolgok foglalkoztatnak minket mint a másikat, vagy éppen ütközik a véleményünk bizonyos területeken. Az ilyen emberek társaságát öntudatlanul is keressük, de ezt tehetjük tudatosan, odafigyelve erre is, így sok kellemetlenséget megspórolhatunk magunknak. Az Istennel jó kapcsolatban, lelkileg rendben lévő emberek rezgésszintje magas és energiamezője kiterjedt, szinte vonzzák a hasonló vagy alacsonyabb rezgésszámú embereket. Az ilyen emberek mellett az egyébként félénk gyerekek is gyorsan feloldódnak, az állatok, főleg a kutyák szintén nagyon hamar hozzájuk mennek. Ellentétben a rosszindulatú, nem jó úton járó emberekkel, akik bár sokakat megtévesztenek az álcájukkal, ezt nem tudják elérni. Az ilyenek általában visszafogják a rezgéseiket hogy el ne árulják őket, de ezt nem lehet sokáig művelni. Erre jó ha odafigyelünk, mert saját energiánk véges, és azt tanulni kell vagy méginkább kiérdemelni, hogy Istentől utánpótlást kapjunk, ezek az emberek pedig ha nem is szívják el az energiánkat, de nagyobb erejű ellentétes rezgésükkel kioltják azokat. Ha ilyen emberrel találkozunk, akivel rövid idejű együttlét után is fáradtnak, üresnek érezzük magunkat, lehetőleg kerüljük az újabb kontaktust. És fordítva is persze, ha olyan emberrel találkozunk, aki mellett jól érezzük magunkat, hogy úgy mondjam feltöltődünk a társaságában, akkor biztosak lehetünk benne, hogy magas az energiaszintje és a rezgésszáma. Az ilyen ember általában ezzel tisztában is van, ha energiaszintje megfelelő, szívesen ad belőle, vagy egyszerűen szétsugározza a környezetében, felerősítve a körülötte lévők rezgéseit, vagy képességtől függően akár megemelve a hullámhosszukat. Egy dologra azért figyeljünk itt is : Ha tele vagyunk negatív rezgésekkel, mindenképpen figyelmeztessük az " adót "  ha magától nem vette ezt észre, mert például sokan vagyunk körülötte, hogy ne erősítse a rezgéseinket, mert ezzel öngólt rúgnánk, hiszen a negatívat erősítené, hanem ezek kioltására vagy a hullámhossz megváltoztatására kérjük. Ha erre nem képes, meg fogja mondani, sőt maga megy el a közelünkből hogy ne ártson.

Azt gondolom most egyszerre ennyi elég. Fogok még beszélni az energiáról, töltődésről, felhasználásról, védelemről....

Kérünk - kapunk . Elfogadunk ?

Vissza kell térnem az imádságba foglalt kérésekre.

Nagyon sokszor kérünk valamit, egészen konkrétan meghatározva mi is legyen az. Na ez nem működik, Isten nem kívánságteljesítő intézet. Ráadásul ezek a kérések a tudatunk , az egónk kérései.Ne csodálkozzunk, ha nem azt kapjuk amit mi megfogalmaztunk, hiszen ez többnyire nem áll összhangban lelkünk valódi kéréseivel, általában nem is biztos hogy a javunkra szolgálna ha megkapnánk. Valamint vegyük figyelembe, hogy kéréseink teljesítése nem kerülhet szembe a szeretet törvényével, és nem vonatkozhat másik emberre, csak abban az esetben ha valami olyat, -például egészséget, gyógyulást, boldogságot - kérünk a másik számára ami megint csak nem ütközik mások személyébe. Nem teljesít Isten olyan kéréseket amelyekkel másoknak árthatunk, vagy mások lelki fejlődését befolyásolnák.

Kérhetünk boldogságot magunknak, de Isten tudja mi tesz majd boldoggá minket, ezért ne csodálkozzunk ha elsőre nem tetszik amit kaptunk. De nem kérhetjük mások szeretetét, sem szerelmét, mert ehhez a lelküket kellene Istennek megváltoztatnia, amit soha nem fog megtenni. Az ilyen kérések teljesítése a gonosz műve, ezekért valamikor súlyosan meg kell fizetni.

Mondhatja erre valaki, hogy ha ilyen tág fogalommal kérünk, az kevés. Isten azonban pontosan látja a szívünk-lelkünk igazi kívánságait, és az általános kéréshez ezeket veszi figyelembe. Például : valaki nagyon szeretne egy Mercedes autót, imádkozik érte, nem is keveset. Aztán sikerül szert tennie egy Suzukira.... Mi történt ? Semmi különös, csupán az, hogy emberünk a lelke mélyén egy autót szeretett volna, ezt maga az egója hatására Mercedesnek képzelte el, Isten azonban aki az igazi vágyat nézte, adott neki egy olyan Suzukit, ami tökéletesen megfelel arra amire kell neki. Esetleg a kérő bele sem gondolt abba, hogy az anyagi helyzete sem engedné meg egy nagy autó fenntartását, de a vágyai elragadták, Isten azonban figyelembe vette azt is, hogy a teljesített kérés ne legyen hátrányos a kérő további életére...

Az elfogadásról megint csak...

Sokszor annyira konkrét kérést fogalmazunk meg Isten felé, hogy az már alig hasonlít a lelkünk eredeti vágyaira. Aztán amikor azt megkapnánk, nem fogadjuk el, egyszerűen elsétálunk mellette, mert hát mi nem ezt kértük... Olyanok vagyunk, mint a viccben a pap. " Egy süllyedő hajóról mentik az embereket, a pap elmélyülten imádkozik Istenhez hogy mentse meg. A matrózok hívják a mentőcsónakba, de ő azt feleli, őt majd Isten megmenti. A hajó már majdnem teljesen elmerül amikor érkezik a papért egy helikopter, de nekik is ugyanazt mondja. A hajó elsüllyed, de érkezik egy halászbárka, hívják a papot, de nekik is azt mondja, majd őt az Isten megmenti. Aztán lazán belefullad a tengerbe.. Felkerül a mennybe, ahol Isten színe elé állítják, ő meg háborog hogy miért nem mentette meg. Isten válasza : Küldtem a matrózokat a csónakkal, küldtem a helikoptert, küldtem a halászokat... Mégis mit vártál : angyalt szárnyakkal vagy a cethalat ? " Bizony sokszor annyira túlbonyolítjuk a kéréseinket, hogy amikor Isten a lényeget megadja, észre sem vesszük hogy megkaptuk amire vágytunk...Ami pedig a legszemélyesebb kéréseinknél üt vissza igazán. Hány férfi kér magas, karcsú, szép arcú, csinos feleséget ? Sok... Aztán csodálkozik ha talál ilyet, hogy pár éven belül válás lesz belőle. Mert ezeknek ugyan megfelel az ara, csak éppen nem szereti szívből, nem hűséges, vagy éppenséggel házisárkány... Ha nem ezeket kérné, lehet hogy nem lenne magas, karcsú vagy szép, de szeretné és boldoggá tehetné.... Mert a szívük mélyén a férfiak is elsősorban szerető, kedves, okos feleségre vágynak, csak ezt kibővítik egyéb belső és főleg külső tulajdonságokkal. Isten azonban a belső tulajdonságokat nézi, ezek a fontosak, és ezeket teljesíti, nem mindig foglalkozik a külsőkkel is. És a férfiak elmennek a mellet a nő mellett aki nekik lett szánva, mert nem olyan az alakja, a szeme színe, a termete amit megálmodtak maguknak... A nők dettó. Kérnek magas, izmos, gazdag férjet, netán még család centrikus is legyen. Aztán válnak, mert utóbb derül ki, hogy az Adonisz egy vadállat, semmibe veszi őket, netán veri is. Holott a szívük mélyén szerető, megértő, megbízható férfit szeretnének. Amikor ezeket teljesíti Isten és az útjukba vezérli ezt a férfit, akkor semmibe veszik, mert nem magas, izmos, gazdag, Uram bocsá' netán még kopaszodik is... Pedig ha valaki a társát keresi, ne a külsőt nézze, ne a vagyont, mert mindkettő múlandó. A szépség megkopik, az izmos test petyhüdt lesz vagy elhízik, a vagyon elúszhat, de az igazi szeretet ami a valóban nekünk rendelt társsal összefűz, soha nem múlik el...

 Megint ott tartunk, hogy nem azt kérjük amire valójában vágyunk, nem azt kapjuk amit kértünk, és ezért nem fogadjuk el amit kaptunk. Boldogtalanok vagyunk, és erről mi magunk tehetünk, mégis Istent hibáztatjuk...

Csodálkozunk, hogy mennyi a boldogtalan házasság, mennyi a válás, sok a szingli ????

A kéréseinknek tehát szívből kell jönniük, felesleges saját gondolatainkkal kiszíneznünk ezeket. Tudomásul kell vennünk, hogy Isten csak a pozitív tartalmú kéréseinket teljesíti, azon egyszerű oknál fogva, hogy csak a szeretetből fakadó pozitív energiákat aktiválja. A negatív kérések, netán átkok esetében nem tud mit kezdeni magával a kéréssel, ezért hogy úgy mondjam visszapostázza a feladónak. És itt jön még egy nagyon lényeges momentum. A kéréseinket hittel kell elküldenünk Isten felé, azzal a bizalommal, amire Jézus tanított minket. Ha a kéréseinket úgy küldjük hogy hiszünk abban, hogy Isten ezeket a saját javunkra, a mi érdekeink szemmel tartásával teljesíteni fogja, akkor teljesíti ezeket. De mint már mondtam, nem biztos hogy úgy ahogyan mi gondoltuk... Ha azonban a kérést negatív tartalommal együtt, vagyis kételkedve, netán úgy küldjük hogy ezt és csak ezt fogadjuk el, akkor ne számítsunk a teljesítésükre. 

Hogy ez miért van így ? Nos, ennek egyszerű a magyarázata. Isten szellemi lény, hatalmas pozitív energia birtokosa. Úgy fogalmazunk, Isten maga a szeretet, és ezzel nem is tévedünk, hiszen a szeretet a létező legnagyobb hatalom és energia. Isten maga mindkettő. mivel ő maga ezen energia forrása és ura. Mivel pedig nincs benne negatív rezgés, nem képes befogadni azt. A felé küldött kéréseink ugyanis ugyancsak tartalmaznak energiát, mégpedig a mi magunk által kibocsátott rezgésekkel. Minden ember fogantatásakor már rendelkezik Istentől kapott energiával, ez még tiszta energia. A későbbiekben azonban a világ hatására ez az energia torzul, megismerjük a negatív érzelmeket, és ezek rezgéseire is ráhangolódunk. Vagyis amikor kérünk, és nem tiszta szívvel, lélekből kérünk, akkor már benne van a saját negatív energiánk is, ezzel Isten nem foglalkozik, ez idegen tőle, tehát elveti. Ezért amikor kérünk, ne gondolkozzunk azon, hogy vajon mit fogunk kapni, az jó lesz-e nekünk. Ugyanis ilyen esetben már megkérdőjelezzük Isten szeretetét, bizalmatlanok vagyunk, ami negatív.... Kérjünk lélekből, bízzuk Istenre a teljesítést, és fogadjuk el hálával amit kapunk. A kérésein által közvetített pozitív energia, az Istenbe vetett bizalom a kulcs. Mert Isten ilyen esetekben befogadja a pozitív energiánkat, majd felerősítve küldi vissza a világba, ahol ez az energia fogja eredményezni a kéréseink teljesülését. A negatív energiával " szennyezett " kéréseinket Isten visszaküldi, de a másik oldal, a negatív energiák ura hogy úgy mondjam vadászik ezekre a kérésekre,és mivel ezeket nem vonjuk vissza, ezek itt keringenek körülöttünk, a gonosz pedig lecsap ezekre. Ha ilyen kérésünk teljesül, biztosak lehetünk benne hogy meg lesz az ára. Ráadásul ez a csábítás nagy trükkje a gonosz részéről, hiszen ilyenkor úgy gondoljuk, a további hasonló kéréseink is teljesítve lesznek. Csakhogy a negatív oldal a negatív energiák felerősítésével adja meg amit ad, ezzel óhatatlanul megnövelve saját negatív energiánkat. A negatív energia pedig roncsolja, megbetegíti a lelket. 

Minden összefügg.

Jaj Édes Istenem, ezt most hogyan magyarázzam ? Mennyivel egyszerűbb amikor nem kell gondolkodnom azon mit mondjak és hogyan, mert Szent Lelked beszél általam....

Kezdem az imádsággal.

Ahogyan a legtöbben, magam is a hagyományos imákkal kezdtem, a Miatyánk és az Üdvözlégy alapimádság.

A Miatyánk az az ima, amelyet a mi urunk Jézus tanított nekünk. A tökéletes ima, minden benne van. Hét kérés, ebből három a Te kérés, négy a Mi kérés. Fontos a sorrend, Isten előbb való mint mi. A Te kérések : " szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod ".Az első kifejezi szeretetünket, tiszteletünket, a második Isten utáni örökös vágyunkat, a harmadik az alázatot, hogy belenyugszunk Isten minden döntésébe. A mi kérések :" mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, bocsásd meg vétkeinket miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, ne vígy minket a kísértésbe, szabadíts meg a gonosztól " Az első a test kérése, hiszen Jézus tisztában volt vele, hogy nem tudjuk a magunk erejéből levetni gyarlóságunkat, a szükségleteink kielégítése áll gondolataink középpontjában többnyire. De ha halljuk is amit mond, akkor odafigyelünk erre a szóra : ma ! Vagyis a napi szükségleteinket kellene hogy előtérbe helyezzük, a holnappal, a felhalmozással nem kellene foglalkoznunk. Ahogy Jézus az evangéliumban mondja : " Elég a mának a ma gondja, a holnap gondja legyen a holnapé " A második a bűnbocsánat kérése. De Jézus hozzáteszi a mi részünket, az engesztelődést is ! Isten hiába bocsárja meg a vétkeinket ha mi magunk nem bocsátunk meg másoknak, saját magunkat zárjuk ki az üdvözülésből, hiszen nem tartjuk be a szeretet egyik alapvető törvényét. A harmadik és negyedik tulajdonképpen ugyanaz, finom eltéréssel. A harmadikban azt kérjük, óvjon meg a bűnbeeséstől, a negyedikben a  gonosz uralma alól kérünk szabadítást, az pedig a bűneink által uralkodhat rajtunk.

Írtak már erről is sokat, elemezték éppen eleget, de a lényege ez. Különben is falra tudnék mászni amikor a Bibliát tanulmányozzák. A Biblia Isten szava, azt hallani kell, nem tanulmányozni. Jézus mondta :" akinek van füle a hallásra, hallja ". És itt a lélek fülére gondolt, nem a testi fülünkre amivel a hangokat halljuk. Isten üzenetei sokszor képek, álmok, érzések, gondolatok....

Ez is érdekes. Próbálom szétválasztani a témákat hogy tisztábban átlátható, érthetőbb legyen a mondanivalóm, de egyszerűen nem tudom. Nem értettem miért ezt a címet adtam ennek a résznek, most már értem. A hit, az imádság, a Biblia annyira összefügg, hogy egymás nélkül lenne valóban kaotikus. Írom hát ahogy jön.

A hitről néhány gondolat. Nem tudom hogyan tettem rá szert, egyesek szerint a hit Isten ajándéka. Ha ez így van, akkor ugye felmerül a kérdés, hogy miért nincs mindenkinek ? Visszakérdeznék : az enyém az az ajándék amit nem fogadtam el ? Másik megközelítésben, a szentírás szerint a hit hallomásból ered. vagyis az jut el a hithez, aki hallja az Evangéliumot. Szerintem mindkettő kell hozzá, és még valami. A belénk oltott, velünk született vágyakozás Isten iránt. Gyönyörű képet ad erre Jézus a magvetőről szóló példabeszédében. Akiben megvan ez a termőtalaj, annál fog szárba szökkenni a hit. A másik példázat a mustármagról csodálatosan mutatja be a hit erejét. Emlékeztetnék a kezdetekre. Annyira pici hitem volt hogy szinte semmi, hiszen így szólítottam meg : " ha vagy... ". És bár akkor elintéztem más magyarázattal, biztos hogy nyomot hagyott bennem, és későbbiekben segített visszatalálnom hozzá. Az a pici hit, az a mustármag ma akkora, hogy ezen alapszik az életem.... Sokan tartanak bolondnak, mert nem érdekel a pénz, a hatalom, a rang. Aki érti Jézus szavait, tudja hogy a pénz arra való hogy segítsünk vele másokon, a hatalom pedig nem uralkodás hanem szolgálat, a rang Isten szemében mit sem számít, sőt idelent inkább teher, mert aki többet kapott, attól többet is kérnek majd számon. Emlékezzünk a talentumokra...

Visszatérek az imádsághoz. A Miatyánk valóban tökéletes ima ahhoz, hogy felvegyük a kapcsolatot Istennel. De ez kevés, ezzel szinte csak jelezzük, itt vagyok uram, hiszek benned. Mindannyiunknak vannak saját vágyaink, kéréseink is. Ezeket is próbáltam isten elé terjeszteni. Én balga lélek, kértem dolgokat, aztán csodálkoztam hogy nem kaptam meg, vagy nem azt kaptam amit kértem. Azt gondoltam, pontatlanok a kéréseim, elkezdtem Neki megmagyarázni, a lehető legpontosabban elmondani mit szeretnék. Na hadd ne mondjam milyen eredménnyel... És itt megint jött a világ hatása, a divatba jött - bocsánat ha valakit megbántok- szerintem hóbortok. Az úgynevezett vonzás törvénye. Hallottam róla, meg a titokról is. Kezdtem volna belekeveredni, de megúsztam. Említettem, hogy azóta is folyik a tanításom mióta először odafent jártam. Igen, voltam már többször is. De ez is érdekes, van amikor fent tanítanak, van azonban amikor a már belém táplált tudás aktiválódik és tudatosul gondolati szinten is hogy képes legyek szavakká formálni. Ez is ilyen volt. Pillanatok alatt átláttam az összefüggéseket. Ugyanis mind a vonzás törvénye, mind a többi hasonló, akár csak az agykontroll is, egyazon elven működik. Ugyanis amit ezek tanítanak, az nem más, mint az imádság kiforgatott formában. Ráadásul a legveszélyesebb módon forgatja ki némelyik, mert az egót helyezi előtérbe. Saját teremtő erőről beszélnek, pedig teremteni egyedül Isten képes. Ami nem általa lett, az torz másolat, a gonosz műve, nem igazi teremtés. Isten mindent képes megteremteni és megadni, a gonosz azonban nem képes teremteni, tehát ha megad valamit, ahhoz máshonnan, mástól el kell vennie ! És itt a probléma. Ezek a módszerek elhitetik hogy mi teremtünk, holott saját energiánk felhasználásával nem teremtünk, hanem elveszünk a nálunk gyengébbektől. Aki ilyen úton jólétet, gazdagságot  " vonz be " magának, számoljon arra hogy ezt mástól vette el, és az utolsó napon majd felelősségre vonják ezért... És még valami ezzel kapcsolatban : Isten mindent ingyen ad, a gonosz azonban megkéri mindennek az árát, már itt a földön is. Hány olyan ember lehet, aki ebbe csapdába beleesett,  megszerzett mindent amire vágyott, de most már az nem elég, még több kell, ezért sosem lesz boldog, mert nem tud örülni annak amije van ? És hogy fog majd az utolsó napon elszámolni ?

Persze, kérészéletű perclények vagyunk mi itt a földön. De csak itt a földön ! Értsük már meg végre, ezt az életet csak azért kaptuk, hogy tanuljunk, és Jézust követve eljuthassunk az örök életre ! A mennybe nem lehet belépőt váltani milliárdokért sem, de be lehet jutni egy pohár vízért amit a szomjazónak adunk....

Hogyan értessem meg, hogy a kéréseink amiket Isten elé terjesztünk, jobban elárulják valódi jellemünket mint azt gondolnánk ? Hogy Isten nem azt nézi mit kérünk, hanem hogy hogyan ? Hogy Isten nem a szóban, gondolatban elmondott kérésekkel foglalkozik, hanem csak a szívet és a lelket vizsgálja ? Hogy ha Tőle kérünk, ne mi akarjuk " bevonzani " ! Ezzel megbántjuk, elutasítjuk Őt, hiszen nem kérünk a segítségéből, majd mi megoldjuk..... Aztán csodálkozunk, hogy nem azt kapjuk amit szerettünk volna.... Hogyan magyarázzam el, hogy mi mindent egyszerre , azonnal akarunk, de Isten türelemre akar minket tanítani ? Hogy minden egyes teljesített kéréssel mérlegre is tesz minket ? Megint csak a talentumokra utalnék. Adtam neked valamit, most megvárom mihez kezdesz vele. Ha hálás vagy érte, jól gazdálkodsz vele, megbecsülöd, akkor többet is rád bízok. Ha elégedetlenkedsz, lefitymálod amit adtam, nem adok többet, hiszen minek, sőt ezt is visszaveszem !  Nem figyelünk Jézusra, nem értjük az evangéliumot. " Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok hogy mindezekre szükségetek van" . Vagyis a szükségleteink kielégítésére tesz ígéretet. Mi pedig a vágyaink kielégítését kérjük és várjuk Tőle. De az Atya megérti ezt is. Igen, hajlandó a vágyainkat is teljesíteni, ha ez nem ellenkezik a szeretettel. Valamit azért megemlítenék ezzel kapcsolatban. Mint mondtam, Isten a szívünket vizsgálja. A szívünknek pedig nincsenek gondolatai, csak érzései. Ezekhez az érzésekhez pedig társulnak maguktól olyan gondolataink amelyek a magunk számára érthetőbbé teszik őket. Ilyenkor az elménk megfelelő módon, a lelkünknek alárendelve működik, a lélek szükségleteinek kielégítésén fog dolgozni. Vannak azonban olyan esetek, amikor az elménk társít gondolatokat az érzéseinkhez, a külvilág hatására. Ebben az estben megfordul a szerep, az elme akarja irányítani az érzéseket, és ez katasztrofális eredménnyel járhat. Egyrészt torzulnak az érzéseink, gyakran átalakulnak érzelmekké, ezt majd elmagyarázom. Másrészt ilyenkor jön az, hogy elkezdjük megfogalmazni a kéréseinket, holott Isten a szívünket vizsgálja. Magyarán megmondva, más az amit valóban szeretnénk és megkapjuk ha Isten megengedi, és más az amit gondolatban elképzeltünk hogy azt fogjuk kapni. Ilyenkor persze nem magunkat okoljuk.... Csak például : valakik kilométerekre laknak a munkahelyüktől, gyalog járnak be mert anyagilag nem engedhetik meg maguknak mást. Imádkoznak. Ezt kétféleképpen teszik : előbb a helytelent mondom : mivel az utcában mindenkinek van autója, egy autóért imádkozik. A másik mód : őszintén elmondja Istennek, hogy nem szeretne gyalogolni, fárasztó is, időigényes is, a busz is drága.... Rábízzák Istenre a megoldást. Mindketten kapnak egy kerékpárt ajándékba. Az első fanyalog, sőt talán dühös, haragszik Istenre mert nem azt kapta amit kért. Elégedetlenebb és ezért boldogtalanabb mint előtte volt. A másik örül a kerékpárnak, megkapta amire vágyott, hálát ad érte és elégedett, tehát lényegesen boldogabb mint előzőleg. Ez eddig ugye még simán érthető. Na de itt jön amiről beszéltem, a lelki, érzelmi torzulás és következményei. Elégedett emberünk fütyörészve, vidáman teker be dolgozni, jó a kedve, kevésbé fáradt, ez hamarosan meglátszik a teljesítményén is. Előbb-utóbb ezt díjazzák is a munkahelyén, magasabb fizetést kap, talán elő is léptetik... Hálája, elégedettsége, boldogsága növekszik, én úgy mondom, felfelé forgó spirálban van, egyre többet fog elérni. Nézzük az elégedetlent : rosszkedvűen teker, morcos, indulatos, a kollégákkal is romlik a viszonya, a negatív gondolatai és érzései lekötik a figyelmét, romlik a munkateljesítménye. Nem sokára visszaminősítik, csökken a bére, tovább romlik a hangulata, talán a munkáját is elveszíti, vagyis lefelé forgó spirálban van.... Mindezt miért is ?

Mondtam hogy erre kitérek : érzések és érzelmek. Összekeverjük a kettőt, pedig a különbség nem is ég és föld, hanem menny és pokol... Az érzések Istentől erednek, minden esetben pozitív kicsengésük van, megnyugtatóak és tartósak. Szeretet, bizalom, elégedettség, bátorság... Bár ha megvizsgálom, mindennek az alapja a szeretet.

Az érzelmek viszont hevesek, felkavaróak, nyugtalanná tesznek. Puszta utánzatai az érzéseknek, a gonosztól ennyi telik. Legalább két félét különböztetek meg. Vannak a spontán érzelmek, ezek a legrövidebbek, mint a düh, a harag. A másik csoportot én hiányérzelemnek hívom, mert valamelyik érzés helyett jön létre. Ha hiányzik a szeretet, vagy éppenséggel elutasítják a szeretetet, könnyen kialakul a gyűlölet, ez a viszonylag legtartósabb érzelem. A bizalom hiány magányossághoz vezet. A bátorság hiánya félelemhez. És elérkeztünk a legveszélyesebb érzelemhez, mert ez a félelem, szinte az összes többi levezethető belőle. Szinte minden negatív érzelem és gondolat mögött ott a félelem. Kedves, szimpatikus ember a szomszédom mindenki szerint, de mióta a feleségemnek is ez a véleménye róla, ki nem állhatom, gyűlölöm.. Miért is ? Sosem ártott sem nekem, sem másnak.. Nos, pusztán azért, mert félek attól hogy a feleségem vonzóbbnak találja mint engem. Persze ebben benne van már az önbizalmam hiánya is, ami megint csak félelem....

Hogy erre miért tértem ki ? Nos, azért, mert természetesen nem csak anyagi javakért imádkozunk. Kérünk egészséget, örömöt, boldogságot, szerelmet... Hogy egészséget ki miért kap vagy nem kap, azt bizony csak Isten tudja, de biztos hogy célja van minden szenvedésnek, erre talán magam is példa lehetek. Örömöt kérni pedig szerintem olyan, mint tele hordóba több bort kívánni. Isten olyan gyönyörű világot teremtett nekünk, annyi szeretettel, hogy csak az nem talál benne örömöt aki nem is akar. Ha nem akarja, akkor meg minek kéri ? Ne örömöt kérjünk, hanem szemet hogy meglássuk, fület hogy meghalljuk a világ szépségét, és tiszta szívet, hogy valóban tudjunk örülni neki. A boldogság szinte minden ember vágya. De mi a boldogság ??? Kinek mi.... És itt van egy alapvető hibánk. Boldogságot kérünk. Isten látja a szívünkben, mi az amire a boldogsághoz valóban szükségünk van. Mi azonban szeretnénk magunk meghatározni, hogy mitől lennénk boldogok. Tehát sok esetben magunk vagyunk a boldogságunk akadályai. Mert amikor Isten megadja azt amire szükségünk van a boldogsághoz, akkor összevetjük azzal amiről mi azt gondoljuk hogy kellene hozzá, és máris ott vagyunk ahol az autót kérő gyalogosunk. Miért is ? Nos, nem azt kértük, amire valójában vágytunk, tehát nem azt kaptuk amit kértünk....Boldogtalanabbak vagyunk mint előtte, és erről csak és kizárólag mi magunk tehetünk ! Amikor pedig szerelmet kérünk, nem veszünk figyelembe két dolgot. Az egyik talán nem tűnik olyan vészesnek, pedig az. Ugyanis a szerelem nem érzés, hanem érzelem, vad, viharos, felkavaró, rövid életű érzelem. Ha azt kérjük, hogy legyünk szerelmesek, fel kell készülnünk arra is, hogy esetleg nem fogják viszonozni, és ahhoz hogy ezt kezelni tudjuk, hogy ne csapjon át gyűlöletbe, ahhoz bizony erős lélek kell. A másik dolog az, hogy a kölcsönös szerelemhez két ember kell. Mindkettő saját szabad döntése az alapja, Isten ebbe nem szól bele, sosem veszi el tőlünk a szabad döntés jogát. Aki tehát a szerelme viszonzásáért imádkozik, az szembemegy Istennel, és mivel ez érzelem, automatikusan átkerül az érzelmek urához, a gonoszhoz. Tőle megkaphatja, de ezért olyan árat fog fizetni, hogy ezerszer meg fogja bánni. Tudom, most jön a kérdés, hogy akkor mégis hogyan létezhet igaz szerelem. Isten hatalma végtelen, képes a rosszat is jóra fordítani. Ha egy szerelem tiszta, Isten képes megváltoztatni a minőségeket. A szerelem követelőző,  " légy az enyém ! " Isten ezt önátadássá változtatja " a tiéd  akarok lenni ! "a szerelem önző,  " tégy engem boldoggá ! ", Isten ezt önzetlenséggé változtatja, " boldoggá akarlak tenni ! " a szerelem birtokló " az enyém vagy ! ", Isten ezt odaadássá változtatja " a tiéd vagyok  ! ", és mire észre vesszük, már nem szerelem van, hanem szeretet....

Most pedig az imádkozás második eleme, az elfogadás. Lehet hogy furcsának tűnik, pedig szerintem fontosabb mint a kérés. Mert a kérés is egyfajta bizalom Isten felé, hiszen merünk kérni, és bízunk abban hogy teljesíti. De az igazi bizalom az, ha elfogadjuk amit kapunk, bármi legyen is. Mert ezzel kifejezzük, hogy teljesen Isten gondjaira bízzuk magunkat, a döntését elfogadjuk akkor is ha éppen nem tetszik nekünk, mert bízunk benne, hogy bár nem látjuk még mi módon, de a javunkra fog válni. Aki akarja, ennyiből is megérti, aki nem, annak hiába magyaráznám évekig is akár...

Végül a harmadik elem, ami szintúgy fontos. Ez pedig a hála. Megköszönni Istennek amit kaptunk, bármi legyen az, gondoljuk éppen jónak vagy rossznak. És a hála rendkívüli érzés. Ha rossz kedvem van, és miért ne lenne, én is csak ember vagyok, akkor előveszem a kis mérlegemet. És elkezdem belepakolni az egyik serpenyőbe azokat a dolgokat amiért hálás vagyok Istennek. Rendszerint a feléig sem jutok, már vigyorgok mint a töklámpás, és hagyom a csodába a másik serpenyőt, sosem tudnék annyit pakolni bele hogy akár csak egyensúlyba kerüljön... Ezt is meg lehet tanulni, csak nézőpont kérdése. Olyan egyszerű dolgokkal akár, mint a házimunka. Például : mosogatnom kell, ezen akár bosszankodhatnék is, ha nem arra gondolnék, hogy köszönöm Istenem, volt mit ennem.. Most tényleg, mi a rosszabb, mosogatni vagy éhezni ? Remélem érthető...

Csak hogy oldjam kicsit a komoly témát, megint egy érdekes " véletlen ". Napok óta rágódtam rajta, hol, hogyan kezdjem el. Erre " véletlenül " felkerült az üzenőfalamra egy kép amihez muszáj volt hozzászólnom. Véletlenül éppen az imádságról volt szó.... Már tudtam hogy ma írnom kell, és azt is hogy miről... Mai zárszónak bemásolom az oda írt hozzászólásomat, de fogok még írni...

 Imádkozni.... Valahányszor azt hittem, már tudok imádkozni, mindig rá kellett döbbennem hogy mégsem tudok. Már nem is imádkozom szavakkal vagy gondolatokkal, ezekkel " csak " hálát adok Istennek mindenért amit kapok tőle. Jóért, és azért amit én nem jónak gondolok vagy érzek éppen akkor, mert mindig kiderül, hogy bár nekem éppen nem esett jól amit kaptam, mégis a hasznomra vált, szükségem volt rá.Nem mondom már el mit szeretnék, hiszen úgyis látja a legtitkosabb vágyaimat is, azokat is amiket talán még magamnak sem mertem megfogalmazni. És amit Ő helyesnek lát, azt megadja. Jobban tudja Ő hogy mire van szükségem, mint én.... Valahogy nagyon igaz nálam az, hogy nem mindig azt kaptam meg amit kértem, de mindent megkaptam amire szükségem volt, még ha nem kértem is... Csak kinyitom a szívemet előtte, neki...

 

Az alapítványnál - még némi előzménnyel

Mielőtt elmondanám mi is történt az alapítványnál, ki kell egészítenem az előző részt néhány különös esettel.

Az első még a Minnesota előtt történt, és ez az egyik amire nagyon régóta várom a magyarázatot. Volt egy furcsa álmom. A következőkre emlékszem belőle : Előre bocsátom, komoly tériszonyban szenvedek gyermekkorom óta, érdekes módon mégis gyakran álmodtam azt hogy repülök, de szárnyak nélkül. Az álmomban egy zuhanó ejtőernyős mellett suhantam lefelé, furcsamód beleláttam az érzéseibe és a gondolataiba, és tudtam hogy valami miatt elbambult, nem nyitja az ernyőt. Kétségbeesetten próbáltam figyelmeztetni, de nem reagált. Amikor végre nyitotta, már késő volt, éppen csak kinyílt és már be is csapódott a fák közé, túl nagy sebességgel. Hallottam az ágak törésének reccsenéseit, és láttam ahogy élettelenül lóg az ernyőn, összetörve. Rettenetesen megijedtem, mert odalent valami iszonyú rémség közeledett, és tudtam hogy érte jön. Pánikba estem, élesztgetni akartam, holott felfogtam hogy halott. Ekkor láttam először ahogy egy lélek elhagyja a testet. Mielőtt a rémség odaért volna, váratlanul csillogni kezdett a levegő körülötte, és angyalok jelentek meg mellette, akik hívták magukkal. Ő meg csak nézett bambán... Rémülten ráordítottam hogy menjen már velük, mire vár ! Elindult végre feléjük, ők körbevették és felszálltak vele, közben az egyik rám nézett, és úgy éreztem szemrehányás van a tekintetében...  Eltűntek vele együtt egy fényességben. Ekkor ért oda a rémség, majd látva hogy elkésett, csalódott üvöltéssel elvonult amerről jött, útja közben fákat tört ketté, ágakat szaggatott le mint valami orkán. Nem tudom miért, követni kezdtem, és ekkor tudatosult bennem hogy az eddigi álmaimmal ellentétben ezúttal szárnyak vannak a hátamon, amikkel viszont elég bajos a fák között lavírozni. Mire kikeveredtem az ágak közül, már messze járt, közben házak közé ért, és egy öregasszony látva hogy tárgyak maguktól mozognak, repkednek, keresztet vetett, de úgy éreztem, tisztában van azzal hogy a rém nem járt sikerrel... Ezután felébredtem.

A másik már a program alatt történt, és finoman szólva kiütött. Relaxációs technikákat is tanítottak nekünk. Az egyik relax foglalkozáson, amikor a pszichológus mondta a szövegét, hogy most ez lazul el, most meg az, már baromira untam. Hogy a fenébe relaxáljak vagy menjek le alfába, ha ez itt folyton kotyog közben. Végül nem bírtam tovább, és megkérdeztem, nem lehetne-e megpróbálni, hogy most már mindenki magától lazuljon el. Mivel a technikákat tulajdonképpen már átvettük, belement, sőt azt mondta, ő is kíváncsi hogy magunktól mire jutunk. Hogy a többiek melyik módszert választották, nem tudom, az egyikük nyilván hatásosat, mert szinte azonnal elaludt és horkolni kezdett. Na még csak ez hiányzott. Én egyébként is a jól bevált esti imádkozást választottam volna, az alatt teljesen el szoktam lazulni. Ez esetben pedig megtoldottam azzal, hogy : Istenem, muszáj nekem most itt lennem, és hallgatnom a horkolást ? Nem csinálhatnék valami értelmesebbet, vagy nem segítenél legalább abban, hogy ki tudjam kapcsolni a tudatomból ezt a zajt ? Mondjuk az a nyugalom, amit Jézus mellett éreztem, pont megfelelne... Nagyon meglepődtem, amikor egyszerre csak azt vettem észre, hogy nem hallom. Viszont mást sem hallottam, láttam azonban valami elképesztőt. Egy hatalmas gömböt az űr kellős közepén, ami olyan fénnyel ragyogott amit leírni nehéz. Mindent bevilágított, elképesztően élesek voltak a részletek, mégsem volt vakító vagy bántó. Fogalmam sincs honnan, de tudtam, hogy ez egy város, Isten égi városa, vagy ahogy Jézus nevezte, az Atya háza. Nem tudom hogyan, de egyszer csak nem kívülről láttam már, hanem benne voltam. Az az érzés hihetetlen volt. Békesség, öröm, és valami amin nagyon meglepődtem. Ugyanis azt éreztem hogy hazaértem, otthon vagyok... Ráadásul valami hídszerű úton álltam, két angyal között. Alattunk és mellettünk ugyanolyan hidak vezettek több irányba, és ezeken angyalok haladtak mindenfelé. Megkérdeztem az egyik angyalt, hogy meghaltam-e, de erre csak mosolyogva megrázta a fejét. Tovább kérdeztem, hogy akkor mit keresek én itt ? A másik válaszolt miközben szembefordított magával :  "Mit látsz a szemem tükrében ? ". Jó nagy szeme volt, de abban nem magamat láttam, hanem egy szakasztott ugyanolyan lényt mint ő... Valahogyan mégis tudtam hogy az is én vagyok, és mégsem egészen én. A következő pillanatban már valóban magamat láttam a szemében, és megkaptam a választ is. " A jövendő énedet láttad most. Azért vagy itt hogy tanulj, és azzá lehess és légy akit most láttál. " És tanultam. Nem szavakkal tanítottak, egyszerűen a fejembe táplálták a tudást. Az első amit megtanultam, hogy ezt a tudást nem én fogom használni, addig nem amíg elég érett nem leszek rá, hanem a bennem lakozó. Mikor véget ért a lecke, tudtam hogy most vissza kell térnem, de nem én lennék ha nem lett volna egy kérésem. Lehet rajta nevetni, de amit tanultam ebből is, azon én nem nevetnék. Azt kértem, hogy mivel volt két anyám is, de igazából egy sem, mert az egyik nem volt velem szinte sosem, a másik akit annak gondoltam megtagadott, hagy találkozhassak azzal az asszonnyal, akit Jézus mindannyiunk anyjává tett az utolsó parancsával. Találkozni szerettem volna a Szűzanyával, Jézus édesanyjával... Teljesítették. Láttam őt, beszéltem vele. Gyönyörű asszony, kortalan, és valóban trónuson ül egy hatalmas teremben. Amin meglepődtem, az az, hogy bár Ő az angyalok Királynéja, mégis mindössze egyetlen angyal állt  a trónja mellett-mögött. Csak bámultam, aztán elért a belőle áradó szeretet, és térdre estem. Valami köszönetfélét makogtam, de hamarosan elhallgattam. Olyan képek villantak fel előttem, amikről fogalmam sem lehetett, de mikor vége lett, már értettem az édesanyámat. és bármily furcsa, elfogadtam a mostohám szerepét is az életem alakulásában. Tudom hogy tudta, érezte ezt, mert magához intett. Megsimogatta az arcomat. És közben az angyalnak mondta : " Nézd meg, kész angyal, és mégis mennyire gyermek ! "  Az angyal fura fintort vágott, ha nem hallom a válaszát, talán megsértődöm... " Látom, hiszen ezért lehet itt... " Fogalmam sem volt ki ez az angyal, de nem mertem megkérdezni, különben is mennem kellett. Kint tudtam meg, hogy Mihály arkangyalhoz volt szerencsém, a mennyei seregek vezéréhez. Az a mosoly pedig, amit én gúnyosnak véltem, nem gúnyos volt, hanem fájdalmas. Ez a hatalmas égi lény nem tud igazán mosolyogni azóta hogy neki kellett kiűznie az első emberpárt az édenből, annyira megviselte ez a feladat... Csak utólag döbbentem rá, hogy közben megint valami nagyon-nagyon fontosat tanultam. Megértettem Jézus szavait : "Bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát mint egy gyermek, nem jut be oda. " Amikor kinyitottam a szemem, már mindenki ült a relaxra is használt tornateremben. A pszichológus kicsit furcsán nézett, majd közölte hogy nem tudja milyen technikát alkalmaztam, de ilyen ellazulást még nem látott... Amikor megjegyezte, hogy szinte alig lélegeztem közben, majdnem felnevettem, de nem árultam el hol jártam, csak annyit mondtam hogy mindössze imádkoztam egy sort...

De most már folytatom ott ahol az előzőt abbahagytam.

Az alapítványnál hamar rá kellett jönnöm, hogy a fele sem igaz annak amivel a betegeket kecsegtetik. Amit csoportterápiának neveznek, az abból áll, hogy a témában teljesen képzetlen szociális munkások felolvasnak az alapító által írt könyvekből, majd a kliensek hozzáfűzik a saját élményeiket. Ezeket a hozzászólásokat aztán a szocmunkások úgy magyarázzák, hogy egybecsengjenek a könyvből olvasottakkal. Na ezekről a híres könyvekről annyit, hogy a szerzőjüknek egyetlen saját gondolata sincs, az egész plágium, máshonnan összeollózva és kicsit átfogalmazva... Illetve egyetlen gondolat van bennük, ami nem máshonnan ered, mert ekkora marhaságot sehol máshol nem írtak le, nevezetesen állandóan " gyógyult alkoholistát " emleget. Az első amit az alkoholizmusról tudni kell, hogy ez egy gyógyíthatatlan, progresszív betegség... Sok egyéb tévedést is tartalmaznak, ezért hamar elhíresültem a csoportokat vezetők között mint tudálékos, notórius kötekedő, mivel nem hagyhattam hogy a szenvedélybetegeket félrevezessék. Volt ezzel kapcsolatosan egy remek sztorim. Már vagy négy-öt hónapja ott voltam, és éppen éjszakai műszakban dolgoztam. vagyis reggel hét volt mire ágyba kerültem, de ebédelni ugye át kellett menni a " nagy házba ". Ez nem is lett volna gond, ha a gondozónk nem fél annyira a főnökasszonytól, hogy inkább egy órával előbb akar indulni vasárnap, mert ilyenkor a buszok a misére menők miatt zsúfoltak, és inkább menne gyalog. Vagyis emiatt keltett engem fél tizenegykor.. Mondtam neki hogy feleslegesen aggódik, a mise előtt még legalább három busz fog szinte üresen jönni amivel vígan odaérünk, nem hallgatott rám. Na én meg begurultam, vagyis ő ment a többiekkel gyalog, én viszont megvártam a buszt. Öt perccel utánuk értem oda, húsz perccel az ebéd előtt. Az ebéd után viszont elővett az ottani ügyeletes kisfőnök, hogy hogyan képzelek én ilyet ? A válaszomra ma is kristálytisztán emlékszem : " Lehet hogy én egy buta alkoholista vagyok, de akkor magyarázza már el nekem, hogy az általa éppen most említett házirend minek van, ha pont a gondozók nem tartják be ? Ugyanis a házirend azt írja elő, hogy az ebédhez 11:45-kor kell elindulni, nem pedig azt hogy 11 órakor... " Erre azt válaszolta " Maga nem hülye, de maga ne gondolkozzon a gyöngyikén kívül ( gyöngyikének nevezik a kisebbik házat, mert ezen az utcán van ) , különösen pedig ne gondolkozzon ha van ott gondozó is ! " Hú de felment bennem a pumpa ! Egy alkoholistának azt mondani hogy ne gondolkozzon ? Négy hónapon keresztül azt verték belénk a Minnesotán, hogy mindig gondolkozzunk mielőtt csinálunk valamit, enélkül csak a régi reflexek működnek ami visszaeséshez vezet ! Na, gondoltam ezt azért kipróbálom... Ezért hétfőn, az ebédhez indulással elkezdtem a játékot. Amint elhagytuk a " gyöngyikét ", megkukultam.Vagyis pontosan követtem az utasítást, nem gondolkodtam, illetve hát úgy tettem mint aki nem gondolkodik. Nem beszéltem, gépiesen ettem. az ebéd utáni csoporton robbant a bomba. Sajnos pont az egyetlen viszonylag értelmes gondozónő tartotta, vele nem akartam volna kitolni, de ha már elkezdtem, végigvittem. Szép " értelmesen " bámultam ki a fejemből, amikor pedig megszólított, mert furcsállta hogy ezúttal nem javítom ki a hülyeségeket, egyszerűen csak továbbra is bámultam rá, de nem reagáltam. Ez már a többieknek is feltűnt, ő pedig kiment egy percre. Az egyik szobatársam kérdezgetett hogy mi van, de neki sem reagáltam. Visszajött a gondozó, mondták hogy semmi változás, kicsit nagyon idegesen vezette le a foglalkozást. Amikor vége lett. és szóltak hogy " gyöngyikések hazafelé ", indultam volna a többiekkel. De az egészségügyi felelős gondozónő elém állt, és azt mondta, nem mehetek, már kihívták a mentőt hozzám... Na erre már megkérdeztem hogy azt meg mi a fenének ? Leesett az álla, és azt dadogta, hogy de hát maga katatóniás állapotba esett, nem reagál semmire ! Na ekkor közöltem vele, hogy semmi bajom, csak mivel tegnap nagyon letoltak, mostantól betartom az utasítást, és a gyöngyikén kívül nem gondolkozom, mert nem szabad, meg van tiltva. Erre kiabálva közölte, hogy magának szabad gondolkodni, sőt kell gondolkodni, utasítom rá ! Megkértem hogy ezt adja már írásba is.... Megkaptam.

A másik fontos vonulata az ott folyó tevékenységnek a munka. Na ez is megér egy misét, és pár sort. Az odakerülő kliensek először úgynevezett " rehabilitációs foglalkozásokon " vesznek részt. Ez akkoriban annyit jelentett, hogy képkereteket kellett lecsiszolni és összeragasztani, vagy fakultatívan választhatóan rongyszőnyegeket szőni. Ezeket aztán az alapítvány értékesíti. Mivel az átlagosnál sokkal jobb állapotban érkeztem, a harmadik napon már képkereteket ragasztottam, általában legalább egy-két hét mire munkához láthatnak a kliensek. Egy hét múlva már rám bízták a keretkészítő csoport vezetését, és három hete voltam ott amikor felajánlották hogy mehetek az alapítvány pékségébe dolgozni, ez már " rehabilitációs munka ", ennek megfelelően bér is jár érte, hat órai munkáért kemény 12.800 forintot fizettek 2008-ban... Elvileg takarítónak vettek fel a pékségbe, de már első nap elmondta a pékséget vezető hölgy, hogy neki tulajdonképpen olyan ember kellene, aki mindenbe beletanul, amolyan Jolly Joker, akit aztán bárhova betehet. Vállaltam, már csak azért is mert ki a fene akart egy évig folyton takarítani ? Konkrétan egy napot takarítottam, aztán kiderült hogy az egyik árukiadót a vezetőség elviszi magával a Balatonon lévő táborba, ami nem az alapítványé, hanem az alapítványt fenntartó Sion egyháza gyülekezeté. Mivel pedig nekem van kereskedelmi végzettségem, azonnal betettek a helyére árukiadónak. A délutános műszakba, az kevésbé húzós mint az éjszakás. Amikor visszatértek, én is vissza kerültem a takarítókhoz, ezúttal valamivel több mint egy hétre. Mert a délutános árukiadó, aki nem alkoholista vagy drogos, hanem játékfüggő volt, eljátékgépezte a rá bízott pénzt amit a gondozója bízott rá csekkbefizetésre, magyarán csúnyán visszaesett. A visszaesőknek pedig az elejéről kell kezdeniük mindent, a teljes terápiát, vagyis mehetett ragasztani vagy szőni. Mire rutint szereztem a délutáni árukiadásban, távozott az egyik éjszakai árukiadó, így átkerültem az éjszakás műszakba. Na azt kicsit komolyabban kellet venni, nekünk kellett összeállítani az árut vagy 60 boltnak, és a megfelelő sorrendben kipakolni az udvarra, hogy a szállítók gyorsan rakodhassanak és ne keveredjenek össze a tételek.. Mire ebbe is belejöttem, megint történt egy visszaesés, ezúttal azonban a kisebbik saját boltot vezető alkoholista kliens bukott meg a szondázásnál. Nekem meg élelmiszer eladó az első szakmám... Lehetne véletlennek is nevezni... Azonnal betettek a boltba, azzal az ígérettel, hogy a december próbaidőnek számít, de már erre is jóval magasabb bért kapok januártól pedig úgynevezett " fejlesztő-felkészítő " munkaszerződést kötünk, ami rendes minimálbéres fizetéssel jár. Véletlen lett volna, hogy mivel csak egy évet akartam ott tölteni, a második fél évre már normális keresettel járó munkakörbe kerültem, holott erre a foglalkoztatási formára elvileg csak a másfél éves terápia utógondozása alatt került sor ? És pont ekkor történt az, ami végképp kiverte nálam a biztosítékot. Az alapítvány ugyanis úgy működteti az intézményt, hogy egy részét állja a költségeknek, de akinek van bármiféle jövedelme, vagy tartásra kötelezhető hozzátartozója, annak 30.000 forintot, vagy alacsony jövedelem esetén ennek arányos részét fizetnie kell. Ez alól azok mentesülnek, akik ezekkel nem rendelkeznek, az ilyen klienseknek kérelmet kell benyújtaniuk a kuratóriumhoz, és megkapják a költségmentességet. Éppen ezért mentem nyugodtan oda. Viszont már legalább hatszor kitöltették velem és más kliensekkel is a kérelmet, de el nem bírálták. Az alapítvány és az intézmény vezetőjének felesége, a második számú vezető pedig utasításba adta a gondozóknak, hogy aki nem fizet térítést, annak a letétben lévő pénzéből nem adhatnak ki,  és -idézem a szavait - " Akinek nincs pénze, az meg minek menne kimenőre ", vagyis a heti kimenőt is megvonta, mindezeket teljesen jogszerűtlenül, mivel a munkajutalom nem minősül jövedelemnek. Közben pedig január közepét írtunk, és az én szerződésemről valahogy " elfeledkeztek ". Így amikor a szabadnapomon ki akartam menni a városba, és ezt jeleztem az ügyeletes gondozónak kérve hogy a letétemből készítsen elő ehhez pénzt is, azt mondta, a  főnökasszony utasítása értelmében erről szó sem lehet. Na erre elszállt a fejem, és közöltem vele, hogy ha nem lesz kikészítve a pénzem, és nem nyitja az ajtót mire felöltözöm, akkor hívom a rendőrséget, majd ők kivisznek, és első dolgom lesz feljelentést tenni ellene, mivel ő szegi meg a törvényt, hogy kinek az utasítására, azt majd magyarázza a rendőröknek ! Mire felöltöztem, kitette a lóvét, sőt kérdezte hogy biztos elég lesz ? Viszont a többiek féltek, őket nem engedték ki. Ekkor döntöttem úgy, hogy eleget láttam az itt folyó disznóságokból, felhívom az ellátottjogi képviselőt. Meg is tettem, időpontot egyeztettünk, és ki is jött. Előző este imádkoztam , megerősítést kértem hogy jól tettem. Megálmodtam a találkozót, legalábbis az elejét, szóról szóra ! És mivel jó érzéssel ébredtem, nyugodt voltam. Nem így a gondozónk, mert amikor a képviselő hölgy megérkezett először be sem akarta engedni, csak amikor a központból utasították. Viszont még éppen csak bemutatkoztunk, amikor beviharzott az alapítvány személyzeti vezetője, ő a hármas számú főnök, és a jogászuk. Tuti nem értették, az első két mondat után miért vigyorgok mint a tejbetök, pedig csak annyi történt, hogy ezeket én már hallottam álmomban. Innentől kezdve teljesen megnyugodtam. Annál is inkább, mert a képviselő rövid úton kidobta mindkettőjüket, mondván hogy én hívtam , velem fog beszélgetni, ehhez nekik semmi közük ! Elég nehezem fogták fel ezt és azonnal időpontot kértek a képviselőtől, De az ördög nem alszik, és meg gyanakvó vagyok ilyen helyzetben. Ezért még mielőtt a tényleges mondanivalómba kezdtem volna, felvilágosítottam a hölgyet, hogy ez nem meglepő, ezek mindent megoldanak pénzzel, mindenkit megvesznek. Nem kellett csalódnom benne, az a szemvillanás, amikor a vesztegetést említettem, elég lett volna akkor is ha nem teszi hozzá : na azt próbálják meg ! Elmondtam neki mi a helyzet, másnapra egyeztetett velük időpontot, amit aztán módosítottak, csak három nap múlva fogadták. Ez alatt furcsa módon minden rendbe lett téve, mindenki megkapott minden papírt, semmi perc alatt elbírálták és jóváhagyták a költségmentességeket, mindenki mehetett kimenőre, megkapta a pénzét... A képviselő betekintett az iratokba, de mivel szabálytalanságot már nem talált, nem tehetett semmit. Bár amit alapban akartam, azt elértem, de további gondokról is tudtam, abban maradtunk, hogy ha tudok valamit bizonyítani, vagy ha bármiféle hátrány érne az ügy miatt, azonnal hívjam. Hátrány egyenlőre nem ért, viszont hirtelen eszükbe jutott a szerződés, és végre megkötöttük februártól. Csakhogy közben rájöttem egy vagon csalásra, súlyos összegekkel nem tudtak volna elszámolni, és itt száz milliót jóval meghaladó mennyiségről beszélek ! Aztán két-három hónappal később kezdték újra a kisded játékaikat a térítési díjakkal, kimenőkkel, bár ez engem nem érintett, de szorgosan jegyeztem meg az összes terhelő adatot. Ekkor olyan dolog történt, mint még soha az alapítvány történetében. Egy kliens, jóval a kiszabott másfél év letelte előtt, levelet kapott az intézmény vezetőjétől, melyben örömmel tájékoztatták, hogy a rehabilitációja sikeres volt, véget ért, az intézmény nem tud további javulást elérni már, ezért felszólítják, hogy három hónapon belül hagyja el az intézményt, további maradása esetén nem áll módjukban a finanszírozás, ezért a teljes összeget, több mint 200.000 forintot kell fizetnie havonta ha maradni akar. Vajon ki kaphatta ezt a levelet ? Persze hogy nekem küldték... Amikor a gondozóknak megmutattam, csak néztek, ilyen igazolást a rehabilitáció sikeres befejezéséről még soha senki nem kapott. A maradék időmben összegyűjtöttem minden lehetséges információt, majd az ellátottjogi képviselővel egyeztetve leírtam mindent két példányban, az egyiket ő kapta, a másikat viszont a teljes körű ellenőrzésre jogosult, a működési engedélyt kiadó közigazgatási hivatal. Három nappal a távozásom után kétségbeesetten hívott a pékség vezetője, hogy az alapítványt megszállták az ellenőrök, a munkaügyisektől az Apeh-en át az  ÁNTSZ-ig, és kért hogy ha megkérdeznek, mondjam azt hogy az én aláírásom van a bérpapírokon, mert túlórázni tilos lett volna ennél a foglakoztatási formánál, nekem pedig minden hónapban volt legalább 20 túlórám, ezért újraírták a bérpapírokat hogy ez ki ne derüljön. Persze felvilágosítottam, hogy ha okirat hamisítást követtek el, vigyék is a balhét...

Volt még egy oka sürgőssé vált eltávolításomnak.

Ugyanis egyházi fenntartású intézményként kötelezővé tették az " Istentiszteleteken " való részvételt. Már az első alkalommal láttam hogy ez egy szekta, abból is az eléggé elfajzott fajta, A vallásszabadságra való hivatkozással megtagadtam a vasárnapi alkalmakon való részvételt. Misére mentem. A szombat esti alkalmakon viszont kénytelen voltam részt venni. és ami sületlenséget ott hallottam, az nagyon kiverte nálam a biztosítékot. Hamar rájöttem, hogy az egész arra megy ki, hogy aki egyszer ide bekerül, az többé ne szabadulhasson. És nem a hite miatt. Ugyanis a bekerülés, alámeritkezés alapfeltétele egyfajta gyónás, amikor a szerencsétlen a lelkipásztor, vagyis az alapítvány és a gyülekezet vezetője vagy a felesége előtt be kell vallja minden bűnét...Ők úgy mondják, leteszi a kereszt tövébe... Innentől kezdve pedig a kezükben van. Nagyon hasonlított a dolog a Hit gyülekezet módszereire, és mint kiderült, nem véletlenül. Bár az ötlet alapjai a Sion vezetőjétől - aki egyébként egy kiugrott református lelkész - származnak, és a Hit vezetői is nála kezdték a pályafutásukat, a hitesek alaposan továbbfejlesztették ezeket. De ami a lényeg, imádkoznom kellett azért hogy a sok baromság meg ne ingassa a hitemet. És különös módon kaptam választ és megerősítést egyszerre. Azon vettem észre magam, hogy a bibliai részletekre, amiket kifacsarva adtak elő és magyaráztak, mindig eszembe jut olyan részlet, amivel semmissé lehet tenni a belemagyarázásaikat, anélkül hogy vitába szállnék azzal amit ők mondanak. Kedves szokásom lett hogy az alkalmak után ezeket idézzem a többiek előtt, sokszor jókora derültséget okozva, de ugyanakkor sokakat el is gondolkodtatva. Nem tudom, végül mennyi embernek sikerült felnyitnom a szemét, de az biztos, hogy voltak olyanok, akik visszaléptek az alámeritkezéstől. Még egy haszna volt, ugyanis miután rendszeressé tettem, hogy a kijövő híveik előtt beszéltem ezekről a templomuk előtt, a gyöngyikések azonnal az alkalom után indulhattak vissza...

Utólag nyilvánvaló lett számomra, hogy ez volt az igazi célja annak hogy az alapítványhoz kellett mennem. Megerősödött a hitem, és ezekből az esetekből is sokat tanultam, nem utolsó sorban pedig próbálgathattam a kapott tudást. A barátom, aki mindvégig segített, egyszer meglátogatott amíg ott voltam. Elmeséltem neki ezeket a dolgokat. és óva intett, vigyázzak magamra, nehogy kicsináljanak. Csodálkozva hallgattam, többek között ő tanítgatott a hitre, most pedig én magyarázzam neki hogy nincs mitől félnem, Isten akarata hogy itt legyek és ezt tegyem, meg is véd ha akar, ha pedig az a terve hogy mártírt csinál belőlem, akkor is mit tehetnék ellene ?

 

Lassan elérkezem oda, hogy elkezdjem átadni amit tanultam. Még magam sem tudom, mi az belőle amit le kell majd írnom, de hiszem hogy mint mindenben, ebben is Isten fogja megmutatni mit kell átadnom.

 

Fölfelé is vezet út, csak sokkal nehezebb...

A " véletlenek " sora úgy hozta tehát, hogy viszonylag elfogadható mentális állapotba kerültem mire elkezdődött a program. Maga a bejutás sem volt egyszerű, több lépcsőben szűrték a jelentkezőket, addiktológus, pszichiáter, szocioterapeuta kezén is megfordultunk mire összeállt a csoport. A csoportok létszáma 5 és 12 közötti kell hogy legyen, ez sokéves tapasztalat. Az első három hét keserves volt. Ezt csak úgy hívtuk, pizsamás korszak. Egész nap pizsamában kellett lennünk, nem fogadhattunk látogatót, nem telefonálhattunk, nem hagyhattuk el az osztályt, még kávéért vagy újságért sem. Egyébként sem engedélyezték az olvasást, kivéve a segítőinktől kapott könyveket. Ugyanis első pillanattól mindenki kapott egy segítőt, valamelyik addiktológus-pszichiáter vagy pszichológus személyében. Az előttünk indult csoporttól volt némi információnk a segítőkről, hamar kiderült hogy a legszigorúbb dokinénit kaptam. A kórházi tartózkodás első percétől ajánlott volt a kórházi A.A. gyűlések látogatása, a programba kerüléstől kötelező lett. Na az is érdekes volt, hogy hogyan kezdtem az A.A. csoportban. A tipikus " mit tudnának nekem mondani, ők ugyanolyan iszákosok mint én ! " hozzáállással kezdődött. Eleinte nem is igen figyeltem oda, de ahogy kezdtem tisztulni, egyre több dologra lettem figyelmes. Hoppá, itt olyan sztorikat hallok, amiket magam is átéltem, vagy nagyon hasonlókat. Furcsa volt, hogy alkoholistának nevezik saját magukat, én tiltakoztam ez ellen. Jó, sokat ittam, de alkoholbeteg azért nem vagyok ! Tehát mire elkezdődött a program, már rutinosan jártam az A.A.-ba, és bölcsen mosolyogtam magamban a sok okosságon amit összehordtak. Amikor azonban kezdődött a program, jött a baromi nagy pofon. Mert az a három hét arról szólt hogy az OPCS, azaz Orvos-Pszichológus-Csoport keretében keretében megtanították nekünk szinte mindazt amit a tudomány az alkoholizmusról tud. Igen, szinte mindent, mert sajnos ez rettenetesen kevés. A pszichológusaink maguk ismerték be, hogy a nekünk elmondottakon kívül vajmi kevés fogalmuk van a betegségről. Ezért is megdöbbentő az orvosok számára, hogy ahol ők nagyon jó esetben 20 % egy éven túli, és alig 3 % három éven túli absztinenciát tudnak felmutatni a kezeléseikkel, ott az A.A. 70% egy éven túli, és több mint 40 % három éven túli absztinenciát ér el. Amit megtanítottak nekünk, az viszont kétségtelenné tette előttem, hogy alkoholbeteg vagyok, méghozzá elég súlyos eset. Az orvosaink is értetlenül álltak az előtt, hogy tulajdonképpen szinte semmilyen szervi betegséggel nem járt az alkoholizmusom, a májkárosodást jelző Gamma GT értékem alig nem érte el a 150-et, holott ekkora alkoholmennyiségnél jóval ezer felett kellett volna lennie. És amint kiderült a későbbiekben, azon kívül, hogy a 147-es IQ értékemből kilencet elittam, az agyam és az elmém is megúszta maradandó károsodás nélkül. Az OPCS végén vizsgát tettünk a tanultakból, kilencven % feletti eredményt értem el, pedig előző éjjel nem aludtam, mert határidőre le kellett adnom a segítőmnek az önéletrajzomat, születésemtől, külön részletezve a rokoni kapcsolatokat a nagyszülőkkel bezárólag. Írtam neki vagy 30 oldalt, nehogy azt mondja nem voltam elég részletes. A vizsga után kezdődött csak a neheze. Napi 6-8 csoportfoglalkozás, különböző témákban, közben filmek nézése, mindet kétszer, és elemezni a megadott szempontok szerint, amit azután a személyes segítő értékelt. Illetve pont ez volt a legrosszabb, hogy nem értékelte, csak elolvasta, aztán aláhúzott benne részeket, és visszaadta hogy ezeken gondolkozzam el, miért ezt írtam, miért ezeket az érzéseket váltotta ki belőlem az adott film vagy jelenet, az érintett szereplő. Na ezt nemes egyszerűséggel csak " saját kezűleg végzett lelki élveboncolás " -nak neveztem. De elérték a célt, szembe kellett néznem saját magammal. A filmek, könyvek elemzése, a kiemelt újragondolni valók egyfajta tükröt tartottak elém, és bár piszkosul nem tetszett amit ebben láttam, tudtam hogy nem a tükör torzít, hanem az én gondolkodásom volt eddig torz. Mert erre ment ki a játék. Megismertük a gondolkodás-beszéd-viselkedés hármas összefonódását, és megtanultuk hogy ha a gondolkodásunkon nem változtatunk, a másik kettőt lehet ideig-óráig színlelni, de valódi változás nem lesz. Igen ám, de mik a helyes gondolatok ? Persze az A.A. erre is ad útmutatást, de inkább arra, milyen gondolatokat kell elkerülni. Megtanultuk a visszaesési jeleket amelyek a gondolkodásunkban jelentkeznek először, ezeket felismerni, és technikákat amikkel a helyes útra visszatérhetünk. Megszokott rutinná vált a napi önvizsgálat. De ez még mindig nem tanította meg, mik azok a helyes gondolatok amelyekre szükségem van hogy józan maradjak. Mert nem kijózanodni a nehéz, hanem annak is maradni. Ott álltam ahol a part szakad, a régi sémák ugyanoda vittek volna vissza, új meg nem volt. Ismét Istenhez fordultam, és rá kellett döbbennem hogy bár mostanában kevesebb figyelmet fordítottam rá, végig ott volt és fogta a kezem. Komolyan mondom, szinte félelmetes volt hogy ha tanácsra van szükségem, csak ki kell nyitnom a bibliát, és szinte mindig annál az oldalnál nyílt ki amelyiken ott volt a válasz a kérdésemre. Az egyik társam ezt próbára tette, és teljesen ledöbbent amikor a feltett kérdéseire nyitogatva a bibliát további lapozás nélkül adtam meg a válaszokat. Annyira beleélte magát, hogy a csoportfoglalkozás után közölte, hogy glóriát látott a fejem felett... Kínosan érintett a dolog, mivel a szentektől igen messze állok, de egy későbbi csoporton az ő helyére kerültem, és az én helyemen ülő felett különös fényjelenségre lettem figyelmes. A szemközti épület ablakairól odaverődő fény játéka volt...

Közben fura dolgokra lettem figyelmes. Először is, ha Istenről, Jézusról kellet beszélnem, még a hangszínem is megváltozott, és olyan dolgokat mondtam amelyek a bibliában nincsenek benne, de egyenesen levezethetőek belőle. Fogalmam sem volt honnan tudom ezeket, sehol nem hallottam, még csak hasonlót szöveget sem, és biztos hogy nem olvastam, ráadásul a hit csoportot vezető pap szerint teológiailag sem volt bennül hiba. Aztán észrevettem, hogy ilyen sosem tanult tudással más kérdések esetén is rendelkezem. Magamat is megdöbbentettem, amikor olyan válaszokat adtam, vagy olyan kérdéseket tettem fel a vezető pszichológusnak, hogy nem tudott rá reagálni, az általa elmondottakkal, vagyis azzal amit tanítottak neki, mindenben ellentétes volt, de nem tudta volna cáfolni, sem pedig ellene a saját igazát bizonyítani. Néha úgy éreztem, kicsit neheztel is rám ezek miatt, de váltig tagadta. Feleslegesen, akkorra ugyanis az is nyilvánvaló lett számomra, hogy nagy biztonsággal olvasok mások érzéseiben, elképesztő módon felerősödött a metakommunikációs vevőm. Ha ez még nem lett volna elég baj, hamarosan elkezdtem dolgokat előre látni. Fel sem tűnt a dolog addig amíg csak rólam volt szó, utólag gondoltam rá, hogy például miért tettem fel reggel a stokit és a papucsomat az ágyra mielőtt lementünk reggeli tornára. Rendszerint régen visszaértünk mire  a takarítónő odaért a kórtermünkhöz. Aznap valamiért fordítva kezdte a takarítást, és nálunk járva véletlenül kiborította a felmosóvizet... A sokkoló az volt amikor a kórházi A.A. csoportra készítettük elő a termet, és egy széket odébb raktam vagy 20 centivel. A társam akivel csináltuk, kérdezte is hogy zavart hogy sorban vannak ? Oda sem figyelve válaszoltam hogy nem szeretném ha C. mellé ülne. Még ott sem volt az említett hölgy... Amikor azonban bevonultunk kezdésre, C kabátja beakadt az asztal sarkába miközben vetette lefelé, és elveszítette az egyensúlyát amikor megrántotta. Pontosan az odébb tett székre érkezett, semmi baja nem lett. A társam viszont nem kicsit nézett rám furcsán, és a gyűlés után rögtön megkérdezte hogy ezt vajon melyik kisujjamból szoptam ki... És még valami, ami azóta is elkísér : vannak bizonyos esetek, amikor döntéseket kell hoznom, és ezekkel szinte mindenki más véleményével szembe megyek, mégis érzem hogy ez lesz a helyes. Nem tudom megmagyarázni miért, de ilyenkor csökönyösebbé válok akármelyik szamárnál, és akkor is azt teszem amit tennem kell, ha ez pillanatnyilag visszalépésnek tűnik, vagy éppen hátrányt okoz. Ha meghoztam a döntést és, helyes volt, a végrehajtás első pillanatától érzem azt a fajta biztonságot, hogy igen, ennek így kell lennie, Isten akaratát cselekszem. Most is, amikor írok. Csak egy példa : Amikor a program a végéhez közeledett, döntenem kellet, hogyan tovább. A barátom azt szerette volna, ha hazatérek, mindenki ezt javasolta, én azonban nem éreztem elég erősnek magam erre. Hallottam egy alapítványról ami a fővárosban működik, hogy ott foglalkoznak a további rehabilitációval, reszocializációval. Oda akartam menni, így az utolsó rehabilitációs szabadságom alatt felutaztunk hogy megnézzük. Nos, a megtekintés csak félig sikerült, kívülről láttuk, illetve annyit a belsőből ami az irodáig vezető úton látható volt. Mindegy, úgy döntöttem, mert valami azt súgta, hogy oda megyek. Mentem, jelentkeztem,  majdnem két órát kellett várnom az elbeszélgetésre, de meg sem fordult a fejemben hogy nem vesznek fel, az a nyugalom volt bennem, hogy igen, a helyemen vagyok, nekem most itt kell lennem. Az első szociális ápoló aki az adataimat felvette, megkérdezte hogy miért jöttem én ide, ilyen kiegyensúlyozott embert az ápolók között sem látott még itt, nemhogy a klienseknél. Neki is ugyanezt mondtam, vagyis hogy úgy érzem, most itt kell lennem, ezért nyugodt vagyok. Isten ide vezetett, hát itt a helyem. Megkérdezte, hogy mégis mit várok az intézménytől. Közöltem vele, hogy az általuk ígért reszocializációra van szükségem. Láttam rajta a következő kérdést, ezért megelőztem, és elmondtam, hogy attól hogy lassan fél éve nem iszom, még nem vagyok stabil, és mivel az utóbbi jó pár évben a megszokott és elviselt néhány személyen kívül mással nem igazán tartottam fent kontaktust, úgy érzem némi segítségre van szükségem a társadalomba való visszailleszkedéshez. Több kérdése nem volt... Amikor az egyéves absztinenciát elértem, vagyis az első A.A. -s születésnapomra hazautaztam a honi csoportunkhoz, már csak ketten voltunk absztinensen a négyből akik végigcsináltuk, Igen négyből, bár kilencen kezdtük, de sokan feladták közben. Nem kellemes az élveboncolás... A második szülinapomra már csak egyedül én voltam absztinens a csoportból, és az vagyok máig is. Szóval kellett nekem az a pesti rehabilitáció. De ez csak az én szempontomból fontos oldala a dolognak.

 

Hogy végül is miért kerültem az alapítványhoz, az csak jóval később lett világos számomra is, de ez már a következő történet lesz.

Különös " véletlenek "

Ott hagytam abba, hogy a barátom lett az új sekrestyés.

Érdekes módon a munkája mellett nem felejtkezett el rólam sem, ha csak tehette megkeresett és beszélgettünk, főleg istenről, Jézusról, a hitről. Nem mondtam el neki ami akkor éjjel történt, számomra is hihetetlennek tűnt a dolog, nem akartam hogy félreértsen, netán kinevessen, ma már tudom hogy nem tette volna, de ekkor még nem volt olyan a viszonyunk.

Ekkor szomorú dolog történt, elhunytak az apai nagyszüleim, egymás után, három héten belül. Egyszerre temettük őket. Apánk jogán a két öcsémmel egyformán 1/9 részt örököltünk, de mivel ők távol laknak, én pedig nem mindig voltam megtalálható és főleg szalonképes, a hagyatéki tárgyaláson névleg lemondtunk a részünkről a keresztanyám és a nagybátyám javára, hogy az ingatlanokat könnyebben értékesíthessék. Ez is súlyos hiba volt. De erről majd később. A temetés és a tárgyalás közti időben, és a tárgyalás után kaptam némi készpénzt, úgymond előleget az örökségemből. Mint jóval később kiderült, ennél csak készpénz hagyatékból több járt volna. Persze ez a pénz hamar elfolyt. Keresztanyám ígérte, hogy ha rendeződik a helyzetem, vagy elkezdem rendezni, kapok rá további pénzt is. 

Amint többet tudtam meg Istenről, és az evangéliumot is másképp olvastam, égészen új értelmet nyertek bizonyos történések. Elhittem hogy Isten gondoskodik rólam, és amikor visszagondoltam néhány esetre, rá kellett döbbennem hogy valóban így van. Mint igazán jó Atya, nem a vágyaimat teljesítette, hanem a szükségleteimet elégítette ki. Volt olyan, hogy teljesen szétment a cipőm, pénzem persze nem volt hogy vegyek. Az egyik haver talált két párat, neki kicsi volt, nekem egy számmal nagyobb.... Ellopták a hátizsákomat, benne volt mindenem, az irataim is. Másnap a barátom szólt, hogy nem az én zsákom van-e az udvarukban a kuka mellett, neki nagyon ismerős. Az volt, és az irataim is benne voltak. Mekkora az esélye annak, hogy a tolvaj pont ott szabadul meg a bűnjeltől, ahol ő lakik ? De a legmegrázóbb az volt, amikor olyan kérésem teljesült, amit meg sem fogalmaztam felé. Ekkor éppen átestem a ló másik oldalára, és azt gondoltam, csak azt kaphatom meg amire nagyon szükségem van. Az történt, hogy éppen akkor kezdték vetíteni húsvét előtt a Passió című filmet. Nagy volt körülötte a vihar, nagyon szerettem volna megnézni. Nem tudom miért, de hétköznap este is elmentem a templomhoz, még a mise előtt jó fél órával. Éppen esni kezdett az eső, gondoltam ha jobban rákezdi bemegyek, amíg nem nagyon esik kint maradok. Arra jött egy férfi rikító citromsárga esernyővel, magamban még meg is jegyeztem hogy elég furán néz ki vele. Pár perc múlva jött visszafelé, megállt egy pillanatra, tett a sapkámba, majd már menet közben visszaszólt : " Vigyázz rá ! " Éreztem hogy papírpénz, automatikusan zsebre tettem, egyszer már jártam úgy hogy kifújta a szél a sapiból. A mise kezdete előtt lementem a templom mellé, el akartam szívni még egy cigit, amikor kinn álltam ott sosem gyújtottam rá. Csak ekkor láttam mit adott. Egy ötezrest... Fura véletlen, nem ? Pont akkor... A mise után rohantam a kocsmába, ittam egyet a haverommal, aztán együtt mentünk a moziba. Aki látta a filmet, tudja milyen sokkoló. Mi, a két nagy dumás, akik ha hajnalban értünk " haza " az üvegezésből, reggelig képesek voltunk beszélgetni, akkor nem szóltunk egymáshoz, lefeküdtünk csendben. Ezután történt, hogy a " fogadott anyám ", egy volt osztálytársam anyukája, aki szintén lecsúszott és hajléktalan alkoholista lett, mivel a férjétől elvált, de a lakás a férjéé maradt, szabadulhatott a szabálysértési bírságok be nem fizetése miatti büntetésből. Ugyanis a férje nem fizette a közüzemi díjakat, így a lakást elárverezték, és az ő része a közjegyzőnél volt letétben. Kicsit érdekes volt ez is, mert volt további már letöltendőre átváltott pénzbírsága is, de még nem jogerősen, ezért ha a maradék pár ezret kifizeti, szabadulhatott. Csakhogy bentről nem tudott a pénzéhez jutni, azt személyesen csak neki adhatta át a közjegyző. Vele és az élettársával közösen ismerkedtünk meg még amikor szabadlábon volt egy fiatal párral, akik minden vasárnap segítettek nekik is, nekem is étellel és némi pénzzel, majd amikor bekerült, rendszeresen csomagolták és látogatták. Nos, ez a fiatal pár kifizette a hátralévő összeget, a fogadott anyukám szabadult, rohant a közjegyzőhöz, felvette a pénzt, megadta a fiataloknak a kölcsönt. Ekkor több mint egy milliója maradt. Persze jó alkoholista szokás szerint azonnal beköltöztek egy panzióba, és elkezdtek vedelni. Estére rájöttek, jobb ha én is odaköltözöm, mert valakinek be is kell szerezni az italt., meg különben is rengeteg holmit kell vásárolni, ruhát, cipőt, mindenfélét.  Szerintem ebben is Isten keze volt benne. Mert ha nem vagyok ott velük, három hónap alatt elverik az összes pénzt. Így viszont rá tudtam beszélni hogy vegyen egy kis házat vidéken. Furcsa véletlen, hogy szinte azonnal találtam megfelelőt, megnéztük, másnap megvette. Mivel a házat kissé fel kellett újítani, némi vakolás, festés bizony ráfért, ezt is elvállaltuk a haverral, azzal a kikötéssel, hogy ők az élettársával bemennek az elvonóra. és csak akkor jönnek ki, ha már lakható a ház. Így is lett, vettünk bútort is, megvettük az anyagokat, szerszámokat, ők bementek az elvonóra, mi meg kimentünk és rendbe tettük a házat és a kertet. Amint kész voltunk, csere jött, ők hazaköltöztek, én pedig mentem az elvonóra. Hogy milyen sikerrel, az már más tészta, aznap berúgtam amikor kijöttem.. De ők azóta is ott laknak. Visszagondolva, számtalan hasonló eset történt, de mindet felsorolni képtelenség, és felesleges is lenne. 

A barátom közben nem tétlenkedett, mivel látta hogy magamtól nem igazán mozdulok, kezébe vette a dolgomat. Első lépésként összehozott az akkori plébánossal, akinek elmondhattam hogy magam is a szerzetességen gondolkozom. Nem utasította el az ötletet, de közölte, hogy ahhoz előbb meg kell szabadulnom az alkoholizmustól. Igen ám, de már kipróbáltam nem egyszer az elvonókúrát, annyit ért mint halottnak a csók. Három hét méregtelenítés, teletömtek antethillel, kijöttem az addiktológiáról fél egykor, egykor már a kocsmában ittam az első felest, átment rajtam egy hőhullám, ennyi volt a hatása, kettőre be is rúgtam. Tehát közöltem a barátommal, hogy ez nem sokat ér nálam, nekem olyan komplex kezelés kellene, ahol a fejemben is rendet tesznek. Fura " véletlen ", hogy pont az egyház kereteiben működött akkor a kettő közül az egyik olyan intézmény, ahol nem a szokásos módszerrel dolgoznak, hanem az úgynevezett " Minnesota modell " szerint. Ezért a barátom könnyen rátalált erre a megoldásra. Egyetlen bökkenője az volt, hogy havi 30.000 forintot kértek, de keresztanyám azt mondta, ha kezelési költségről van szó, azt az örökségem terhére állják.Elmentünk megnézni, és érdeklődni, mint kiderült ez egyben amolyan előzetes felvételi is volt. Nos, itt jött a probléma, ugyanis nem igazán nyertem el a felvételiztető tetszését, és mivel egyházi fenntartású az intézmény, akkoriban csak a 12 fős csoport legfeljebb 2 tagja lehetett nem egyházi személy, vagyis minimum két év várakozással kecsegtettek, mivel a program maga 6 hónapos. A másik ilyen hely pedig szigetváron volt, azt a távolság miatt nem tudtuk volna vállalni, mivel a program szerves része a kapcsolattartás, rendszeres látogatás, később az egyre hosszabb idejű otthontartózkodás, az úgynevezett  " rehabilitációs szabadság ", majd visszatérés az intézménybe. Na ez nem jól jött, újabb zuhanás, megint rengeteget ittam, annyira elkeseredtem, hogy a pénzbírságot sem fizettem amit pedig megkaptam részletre, így aztán októberben azt vettem észre, hogy a járőr igazoltat és már visznek is befelé. Isten akarta hogy az egyik haverom is ott legyen, ő azonnal szólt a barátomnak, de mivel ez szombaton történt, hétfőig nem tehetett ő sem semmit. Hétfőn megkereste keresztanyámat, aki viszont úgy gondolta, hogy talán jobb lenne nekem a börtönben, azalatt kitisztulnék... A barátom azonban nem így gondolta, kiváltott a saját pénzén. Ezután történt, hogy összehívta a " válságstábot ", vagyis a keresztanyámat, a karitász vezetőjét, aki régi ismerősként addig is mindenben segített, és engem. Komoly beszélgetés volt, ahol keresztanyám kifizette a barátomnak a kiváltásom árát, és közölte, hogy mivel pont ekkor elhunyt a férje, további támogatásra ne számítsak. Viszont sem ő, sem én, nem tudtuk még, hogy szomszédos megyében is elindult a Minnesota modell, éppen az első csoport kezdődött, a következőt december - januárra tervezik. Állami kórház, fizetni nem kell A barátom ezt ekkor mondta el, és mint mondta, arra volt igazában kíváncsi, hogy ha nem csak ígérgetni, hanem valóban tenni is, akkor mit lép a keresztanyám. Megkaptuk a választ..

Véletlen hogy pont akkor indult ez a program pont ott ? Véletlen volt, hogy azonnal kaptunk időpontot a felvételire ? Véletlen hogy a barátom vállalta azt amit a családom megtagadott, a rendszeres látogatást, és a járulékos költségeket, mert azt nyilvánvalóvá tettem, hogy a dohányzást nem fogom abbahagynia kezelés miatt ? Pofátlan voltam, de csak akkor vállaltam, ha a cigarettám , a kávém és némi zsebpénz biztosítva van. Ma már tudom hogy jól tettem. Véletlen volt, hogy a program jelentkezők hiányában később indult, csak februárban, amikorra már tisztultam annyit hogy fel tudjam fogni amit tanítanak ? Mert bizony a felvételnél még csak 18 órája nem volt bennem alkohol, de 220/150-es vérnyomásom volt a megvonás miatt, és olyan tremorom, hogy a félliteres pohárból kilötyögtettem az innivalót. Napi 3x8 Seduxennel kezdtem hogy ne essek delíriumba, és ezt egy hét alatt levitték napi egyre, majd a tizedik naptól már nem kaptam. Véletlen, hogy a program egyik alapja a hit ? Hogy az A.A ( Alcoholics Anonimus, magyarul Anonim Alkoholisták ) 12 lépéses programja a hitre épül ? Véletlen volt, hogy azt a doktornőt kaptam segítőnek, aki a legszigorúbb volt ? 

Túl sok a véletlen az életemben ahhoz, hogy egy vállrándítással le lehessen tudni.

Az sem véletlen, hogy nincs még vége a történetnek, de a folytatás már egy újabb rész lesz.

Az első miséktől addig az éjszakáig

Addig a bizonyos éjszakáig még sok dolog történt.

Amint ezt már említettem, azzal kezdődött, hogy a hideg miatt bementem a templomba a misére. Eleinte nagyon furcsa volt. De hamar megszerettem, érdekelni kezdett az evangélium. Különös kapcsolat alakult ki a sekrestyések és közöttem. Elvileg tilos lenne a templomban a koldulás. Azonban én nem bent a templomban koldultam, hanem csak kint. Meghúzódtam oldalt, a lépcső melletti kis beugróban, és soha nem szólítottam meg senkit. Úgy voltam vele, aki akar úgy is ad, aki nem azt meg ne zaklassam. Ezért különböztetem meg a koldulást a kéregetéstől, vagy ahogy én nevezem, a lejmolástól. Érdekes módon ezért a sekrestyések sem háborgattak. Viszont elkerülhetetlen volt hogy néha szót váltsunk, én pedig kihasználtam az alkalmat, és Jézusról, Istenről, a hitről, a vallásról kérdezősködtem. Közben tél lett, pont egy szombat estére jókora, legalább 20 centis hó esett, a sekrestyés elkezdte lapátolni, közben megérkezett a kis könyvesbolt eladója, egy idősebb hölgy, és ő is hozott egy lapátot. Na tőle már elkértem, azért mégse ő hányja már a havat. Mire a mise elkezdődött, volt hol járni a híveknek. A hó azonban szakadt tovább, ezért ez alkalommal nem mentem be, hanem folytattam, így kifelé is tudtak hómentes helyen jönni. Ez után a mise után a kijövők szinte mind megálltak, és adtak, volt aki nem is keveset. Konkrétan többet kaptam akkor este, mint bármikor azelőtt. A sekrestyés megköszönte a segítséget, ő is adott némi pénzt, és megkérdezte, hogy korán reggel tudnék-e jönni segíteni. Természetesen igent mondtam. Érdekes, hogy a szokottnál jóval több pénz volt nálam, mégis kevesebbet ittam mint máskor, arra legalábbis vigyáztam, hogy ne rúgjak be, reggel időben fel tudjak majd kelni. Ott voltam reggel, és mivel szinte egész nap havazott, délelőtt végig dolgoztam, a misék után pihentem amíg kijöttek és én a helyemen álltam, utána folytattam.  A negyedik mise után délre több mint hatezer forint volt a zsebemben, ezelőtt két vasárnap összesen nem kaptam ennyit... A sekrestyés hazament ebédelni, megegyeztünk hogy 15 órakor jön vissza, folytatom akkor. Így lett, ezen a vasárnapon a hívektől majdnem 8.000 forintot kaptam, a sekrestyéstől még ötszázat. Ezután ha havazott, hétköznap is mentem segíteni, sőt néha a plébániára is áthívtak ha olyan munka akadt. A hívek megszokták hogy ott vagyok, néhányukkal el is beszélgettünk. És már akkor is többen és többet adtak, ha hó sem volt, vasárnaponként rendszerint összejött 5-6 ezer forint. 

Közben a miséket sem hanyagoltam, egyre inkább érdekelt a hit, és hamarosan a sekrestyések már nem tudtak válaszolni a kérdéseimre. Ezért bemutattak az egyik káplánnak. Biztos vagyok benne, hogy Isten rendezte úgy, hogy pont neki, nem másik papnak. Sokat foglakozott velem, beszélgettünk, tanított. Nagyon sokat köszönhetek neki, áldja meg Isten ! 

Azonban még nem változtam igazában, csak hallottam az igét, még nem fogadtam be, bár már hittem. Ezért a mindennapjaim nem sokat változtak, csupán annyiban, hogy teljesen rákaptam a koldulásra, már nem a várost jártam kukázva, gyűjtögetve. Egyszerűen leültem az egyik bank sarkánál egy kis beugróba, és tartottam a sapkámat. Napi 2-3 ezer összejött. Komolyan mondom, nevetségesen nézhetett ki, hogy a hajléktalan délben kiül egy padra, és grillcsirkét ebédel amit sörrel öblít le. Azám, sörrel, mert mivel jobban álltam anyagilag, ha csak tehettem nem a kannás bort ittam. Az is változás volt, hogy télen nem az utcán vagy lépcsőházban aludtam. A hajléktalanszállón egyszer voltam, többet oda be nem lehetett volna vinni. Voltunk így páran a hajléktalanok között. Ezért az ellátó szolgálat az önkormányzat és az egyik egyház segítségével elintézte, hogy nyitottak egy másik, lényegesen kisebb, ennélfogva jóval színvonalasabb szállást. Ide szinte mi válogattuk össze a társaságot, ugyanis mivel a szolgálat nekünk ajánlotta először, mi azoknak szóltunk, akikről tudtuk hogy nem kötekedősek, nem lopnak, szóval ki lehet velük jönni.

Történt egy s más a világban is, az országban is. Amikor kiszivárgott az " öszödi beszéd ", nálunk is elkezdődtek a tüntetések. Először csak kíváncsiságból mentem oda, hogy mi ez a hatalmas csődület. Amit hallottam az tetszett, így a tüntetés szokásos esti programpont lett nálam. Hamarosan elkezdtem hozzászólogatni is. Azt csak Isten tudja, hogy ilyen életmód és ennyi ivás mellett hogyan maradt meg az értelmem. Bár valamilyen szinten talán öntudatlanul is karban tartottam, mindig szerettem olvasni, ekkoriban is ha csak tehettem olvastam, és mániákusan megfejtettem a kezembe kerülő keresztrejtvényeket. Ráadásul ekkorra olyan szinten hozzászoktam az alkoholhoz, hogy ami mást kiütött volna, nálam az " normális " működéshez kellett. tehát piásan tűntem józannak, és eszerint akkor gondolkodtam rendes sebességgel, amikor megvolt bennem a " légköri nyomás ".  A tüntetők hamar megkedveltek, segítettek amiben tudtak, én pedig elővettem a humoromat és az iróniámat, jó néhány verset írtam és dalt átköltöttem a tüntetések témájának megfelelőre. Van ami az indulójuk lett, nyugodtan mondhatom hogy országszerte ismerik, hiszen más városokban járva az ottaniaknak is elénekelték, és Horthy kormányzó halálának évfordulóján is ezt énekelve vonultak a városunk küldöttei. Köztük jómagam, mert ekkor már semmiből nem maradhattam ki.... Bár ez kicsit keserves utazás volt, a lelkemre kötötték ugyanis hogy ne igyak előtte, de délre már olyan elvonási tüneteim voltak hogy úgy éreztem elájulok... 

Jogos a kérdés, hogy ennek mi köze a további fejlődésemhez. Nos, csupán annyi, hogy a tüntetők között volt valaki, akivel el tudtam beszélgetni a hitről is. Érdekesen kezdődött ez az ismeretség, de mára ez a legszebb ajándék, a legigazabb barátság amit valaha kaptam. Eleinte zavart hogy mit akar tőlem, miért foglalkozik velem. Viszont nagyon óvatosan közelített, nem volt tolakodó. Úgy segített, hogy ne hozzon zavarba. Egyre többet beszélgettünk. Nem tudom miért, de látott bennem valamit. Elmondta, hogy szerzetesnek készül, pedig már nem fiatal, nálam is jóval idősebb. De ő úgy érzi, most kapta meg a hívást Isten szolgálatára. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne ha én is beállnék. A hitem erősödött, szerettem volna Istent szolgálni, végre valami jót is tenni. Ezt is elmondtam neki. Rögtön lecsapott a dologra, finoman terelgetett errefelé.

Ekkor volt egy furcsa esetem. Elütött egy autó, a zebrán. Egy haverommal mentünk a kocsmába, nekünk pont zöld lett, elindultunk, amikor egy autós mivel nagyon sietett, még át akart suhanni a " halványzöldön ". Annyi időm maradt, hogy a havert kilöktem előle, és felugrottam. Végigcsúsztam a motorházon, a szélvédőig. Mivel ő meg padlófékkel megállt, elrepültem mint a győzelmi zászló. Jó nyolc métert repkedtem, leestem, gurultam, de erre nem emlékszem, Nyilván reflexből kigurultam az esést. Felugrottam, felrángattam a havert, ő jobban megütötte magát mint én. Aztán ráordítottam a halálsápadt sofőrre, hogy menjen már, ne tartsa fel a forgalmat... Az őrangyalom ugyancsak kitett magáért... A krimóban késve érkezett egy másik haver, elnézést kért, és elmondta hogy ő is várt valakire aki késett, amikor megérkezett kicsit furcsa volt, és elmesélte hogy pár perce ütött el valakit aki felkelt és ráüvöltött hogy menjen már tovább. A hevert akit kilöktem a kocsi elől, az asztal alól szedtük ki, oda esett be a röhögéstől.

Közben lassan, de változtam. Nem tudnám pontosan leírni, de változtak a gondolataim, és főleg az érzéseim. Kevésbé voltam elutasító, kezdtem nyitni mások felé, már nem " robbantam " azonnal ha valaki tanácsot akart adni, segíteni akart. Nyilván a régi sebek okozta gátlások, hogy senkiben nem bízhatok, jókora falat építtettek velem magam köré. Ezt ember át nem törhette, bármennyi türelme és tapintata volt is. De történt más is. Láttam hogy mások is küszködnek a megélhetéssel, küzdenek napi megélhetési gondokkal, mégis talpon vannak. Megint szégyelltem magam, hogy tulajdonképpen semmi bajom, dolgozhatnék rendesen is, nem csak alkalmanként ha kedvem is van hozzá. De még a huszonkettes csapdájában éreztem magam. Vagyis : nincs lakásom, nem tudom normálisan kipihenni magam, hogy tudjak így folyamatosan dolgozni járni ? Ha meg nincs munkám, miből tartsak fenn akár csak egy albérletet is ? Nem láttam a kiutat mert még nem is igazán akartam. Ma már tudom, ennek több oka is volt. Egyrészt piszkosul belekényelmesedtem a koldulásba. Másrészt az alkoholizmusom. Ugyanis az alkoholistákra teljesen jellemző módon, mindent egyszerre akartam. Legyen munka is, lakás is, egyből. És persze a jó öreg önsajnálat. Én egy rakás szerencsétlenség vagyok, úgysem kellek senkinek, úgysem fog sikerülni.... Nem láttam a kiutat, kétségbe estem, teljesen összetörtem.

Eljött az a bizonyos este, amit soha nem fogok elfelejteni.

A szokásos menetrend, nappal koldulás, este tüntetés, utána a kocsma. Jó helyet találtunk néhány haverral, viszonylag nyugis környezet, bent a város közepén, esőtől védve, pad van. Pocsék kedvem volt, se sokat nem ittam, se keveset, tehát sem részeg nem voltam, sem megvonási tüneteket nem produkáltam. Ma már tudom, hogy ekkorra értem el a mélypontot. Ha meg mertem volna tenni, ekkor megöltem volna magam, de azt már tudtam, hogy ezt nem tehetem. Lehet hogy furcsa, de azt gondolom, ez volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban. Lefeküdtem a padomra, elkezdtem a szokásos esti imámat. Gépiesen mormoltam, közben az eszemben az járt, miért van ez így, mire jó ez, kinek jó ez ? És egyszer csak nem bírtam tovább. Elemi erővel tört fel bennem a fájdalom, sírtam, zokogtam, Nem tudtam tovább magamban tartani, de nem tudtam hogyan mondjam, hogyan magyarázzam el Istennek mi a bajom. Talán furcsa, de a düh, a dac segített át a holtponton. Igen ez volt a mélypont, amikor már semmim, senkim sem maradt, a Mindenhez fordultam, összetörve, kétségbeesve, tele fájdalommal... Pontosan nem tudom idézni a gondolataimat, mert ekkor már csak gondolatban beszéltem Istenhez, Jézushoz, de valami hasonló jött ki belőlem akkor : " Hát hiába imádkozom, hiába mondom el mi bánt, nem hallgatsz meg ? Azt mondják Te látod az emberek gondolatait, hát nézd meg az enyémeket is ! Te látod az emberek szívét, nézz hát bele az enyémbe is ! Tele van fájdalommal , keserűséggel, mit akarsz még ? Mit akarsz még tőlem, meddig kell még szenvednem, meddig akarod hogy szenvedjek ? Itt az életem, el nem dobhatom, azt megtiltottad, én már nem tudok vele mit kezdeni, vedd el !!! Nem vagyok jó semmire, nem kellek senkinek !!!  "

És az eszement üvöltözésemre egy csendes, szomorú, de hihetetlen szeretettel átitatott hang válaszolt. " Nem én akarom hogy szenvedj, te akarsz szenvedni.... Ki mondta neked hogy nem vagy jó semmire ? Ki mondta neked hogy nem kellesz senkinek ? Ha nem lennél jó semmire, gondolod megtartanálak ? Megtartottalak volna eddig is ? Ha úgy érzed, nem kellesz senkinek, gyere hozzám, szolgálj nekem ! Én értékesnek tartalak, nekem kellesz, mit érdekel téged az emberek véleménye ? "

A köpni-nyelni nem tudtam nem igazán képes kifejezni amit éreztem. Egyszerűen " lefagytam " , nem tudtam gondolkozni. Nem tudom ez meddig tartott, de mire elkezdtek rendeződni a gondolataim, már nem sírtam, megnyugodtam. De a gondolataimmal visszatértek a kérdéseim is. Életemben először beszélgettem vele. Nem szavakkal, azon már túl voltunk. Megkérdeztem : " Uram, mégis hogyan szolgáljalak Téged ? Nem vagyok se pap, se szerzetes, bár szeretnék az lenni... " Kérdéssel felet : " Szeretsz engem ? " " Igen Uram, szeretlek ! " Biztos vagy benne hogy szeretsz engem ? " Na itt megakadtam. Ugyanazt játssza el velem mint Péterrel kétezer éve ? Háromszor fogja megkérdezni ? De ő mondta, hogy ilyennek fogad el ! Lehet hogy pofátlan volt a válaszom. " Uram, miért kérdezed ? Látod a szívemet, tudod a választ ! " És nem kérdezte meg harmadszor, de éreztem hogy elmosolyodik. Aztán láttam is. Nem lehet leírni, hogy milyen. Emberi ésszel felfoghatatlanul szép. Nem a vonásai teszik széppé, hanem az a szeretet ami árad belőle. Addig sosem éreztem ilyet. Egyszerre volt felkavaró és megnyugtató. Olyan nyugalom töltött el akkor először, amilyenhez nincs fogható. És felkavaró volt, mert olthatatlan vágyat ébresztett bennem hogy ezt mindig lássam, mindig érezzem.

De megint csak kérdeztem : " Uram, akkor hogyan szolgáljak Neked ? Mit kell tennem ?  " Megint visszakérdezett : " Bízol bennem ? " " A választ tudod, Uram ! "  " Ne nyugtalankodj. Vezetni foglak, emberek által. Mindig jönni fog valaki, aki megmutatja a következő lépést. Tanítani foglak a Szentlélek által, és tudni fogod, mikor használd a tudást.  Megkérdeztem, miért pont én, miért pont engem választ ki ?  Azt hiszem, vizsgáztatott, mert ezt a választ kaptam : " Ismered a szavaimat, hallottad az evangéliumot a füleddel, most mit hallasz a szíveddel ? " Egyetlen idézet jutott eszembe, de talán nem is ez a helyes kifejezés, erre, egyszerűen tudtam a választ : " Áldalak téged Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és feltártad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett neked ! " Nem kellett magyarázat, tudtam mit jelent. Nem tudnám igazából szavakba foglalni mindazt ami még lezajlott. Kérdések és válaszok, rengeteg. Azt sem tudom, mikor aludtam el, nekem egy percnek tűnt amennyit aludtam, de kipihenten ébredtem. Velem maradt a nyugalom egy része, és valami határtalan boldogság. Másként kezdtem látni a világot, olyan gondolatok forogtak a fejemben amikről tudtam hogy nem az enyémek, és bár tudtam hogy ott vannak, cseppet sem zavarták a sajátjaimat. Egészen más szempontból kezdtem látni dolgokat, olyan összefüggéseket értettem meg, amikről sosem gondoltam volna hogy így vannak. Ekkor kezdődött a tanításom, és tart azóta is, sőt ha jól sejtem sosem lesz vége.                     

Közben pedig olyasmi történt, amire végképp nem gondoltam volna. Meghalt az egyik sekrestyés. Az új sekrestyés pedig az én újdonsült barátom lett.

De ez már a következő fejezet.

 

 

Elvesztem... de Ő megtalált.

A kezdetek folytatása.

A leszerelésem után rövid ideig úgy tűnt, rendben van minden.

Azonnal munkába álltam, sőt a  cégnél ahol a mostohaanyám vezető beosztásban dolgozott, sokkal jobb ajánlatot kaptam mint ahol a bevonulásom előtt dolgoztam. pályakezdőként kerestem annyit, mint azok akik már 10-15 éve a szakmában voltak.

Nem is gondoltam volna, hogy egy munkahelyen leszek alkoholista...

 Pedig ez történt . Ott az összes főnök, és a dolgozók legalább kétharmada rendszeresen ivott, munkaidőben. Tessék megkapaszkodni, nem az építőiparról beszélek ! Kereskedelmi szakmám van, a város legnagyobb élelmiszerüzletében dolgoztam, ahol a pénztárosnők is " betéttel  "( Ararát konyakkal ) Itták a reggeli kávét negyed hétkor.... Rendszeres alkoholfogyasztó vált hát belőlem is hamar, bár előtte csak a hétvégi bulik alkalmával ittam.Ez volt az egyik probléma, bár ez nem tudatosult bennem, hiszen nem ittam többet mint mások, és senki nem talált ebben kivetnivalót.

A másik probléma otthon jelentkezett.    

 Ennek megértéséhez vissza kell nyúlnom egészen a gyermekkoromig. Két éves voltam amikor az édesszüleim elváltak. Anyámnál maradtam aki hamarosan újra férjhez ment, és született egy öcsém.Azonban anyám nem tudta túltenni magát a válás okozta sokkon, és az alkoholhoz nyúlt, ebben pedig társa lett a második férje, a nevelőapám is. Rövidesen odáig fajult a helyzet, hogy előbb csak engem, majd az öcsémet is anyai nagymamánk vett magához. Közben apám is újra nősült, és ott is született egy öcsém, majd úton volt a második is. Apám diplomás volt, a második felesége is szeretett volna az lenni, be is iratkozott levelező tagozatra. Csakhogy két kicsi gyerek  és munka mellett ez eléggé bajos volt, így jött az isteni szikra, ott a nagyfiú, vegyük magunkhoz, majd az vigyáz a kicsikre. Nagyanyánknak esélye sem volt ellenük, a gyámhatóság apámnak ítélt. Majdnem meg kellett ismételnem a második osztályt, nem azért mert buta voltam, hanem mert a pszichém jó három hónapos pszichoszomatikus betegséggel reagálta le ezt. Bár ezekre a dolgokra csak felnőttként jöttem rá, de ez volt az igazi oka hogy apámékhoz kerültem, és persze a harmadik gyermek után járó magas szocpol. Másfél szobás lakásból egy év múlva háromszobásba költöztünk... A mostohaanyámat annyira lefoglalta a tanulás, hogy kilenc évesen fiú létemre már nekem kellett a házimunkában segítenem, porszívózás, feltörlés, zöldségpucolás, minden ami csak belefért. 12 évesen már én csináltam a reggelit az öcséimnek. Így voltam nevelve... Mostohaanyám olyan tökélyre fejlesztette ezt, hogy ő azon kívül, hogy hétvégén főzött, egyetlen házimunkát végzett még el : berakta az automatába a ruhát és elindította. Teregetnem már nekem kellett... A hétvégi bevásárlást én csináltam, volt hogy háromszor fordultam szombat délelőtt. 17 éves voltam amikor apám öngyilkos lett. Előlünk eltitkolták, hogy belőle is alkoholista vált, amikor otthon kómába esett és hónapokig kezelték idegosztályon, nekünk idegösszeomlást mondtak, majd azt hogy allergiás az alkoholra, ha iszik leblokkol a gátlásrendszere, ezért nem iszik senki a családi ünnepeken sem. Rendszeresek voltak a hisztijei, öngyilkossággal fenyegetőzött, jó párszor lerángattam az ablakból ahonnan végül mégis kivetette magát. A barátja születésnapján belediktáltak egy felest meg egy sört. Hazaért, kezdte a hisztit, a mostohám öltöztette az öcséimet hogy mennek apai nagyanyámékhoz, Ez alatt kiugrott a hetedikről. Tíz perccel ezután értem haza. A halála előtt már én javasoltam a mostohámnak hogy váljon el tőle, konkrétan annyira kikészített engem is, hogy néha már arra gondoltam, ha folytatja, én ugrom ki. Azt kell mondjam, semmit nem éreztem amikor meghalt, a temetésen sem tudtam sírni, lehet hogy furcsa vagy egyenesen megdöbbentő amit mondok, de utána sem hiányzott sokáig. Nekünk az felszabadulás volt az állandó stressz alól. És emiatt lett később bűntudatom, ami már tudom, súlyos hiba volt... Tehát a rendszer apám halála után sem változott, a házimunka zömét én végeztem, ráadásul ekkor már volt telkünk is, sőt a mostohám még egyet vett, mint " kész férfi ", persze ezeket is nekem kellett nagyrészt rendben tartanom.

Ez a mostohámnak tökéletesen megfelelő rendszer azonban felborulni látszott amikor már katonaviselt, 21 éves fiatalemberként szerettem volna kicsit a saját életemet is élni. Pedig még ekkor is betartottam azokat a szabályokat, amiket még apámmal alkottunk, és működtek. Hét közben nem maradoztam ki, ha pénteken buliztam, szombat reggel akkor is mentem a telkekre. Ha tudtam hogy később fogok jönni, szóltam. Egy ilyen esetnél borult ki a bili Én naiv, hazamentem este nyolckor szólni, hogy későn jövök, nem leszek otthon tízre, mert az egyik barátoméknál megnézünk egy két részes videofilmet, utána még hazakísérem a barátnőmet, éjfél előtt nem érek haza. Na erre a nagyságos asszony kijelentette a barátnőm előtt, hogy erről szó sem lehet, mit képzelek, nekem másnap dolgozni kell. Megnéztük a filmet, hazakísértem a kislányt, aztán a barátoméknál aludtam, onnan mentem dolgozni. Délután már náluk keresett. Amikor hazamentem, közöltem vele, hogy ez így nem fog menni, elköltözöm albérletbe. vagyis elveszíti a háztartási és kerti robotját... Apai nagyanyámékhoz ment panaszkodni, hogy én micsoda hálátlan alak vagyok, ő felnevelt, én meg el akarok költözni. Nos, nagyanyám a következő családi összejövetelen elő is vett, azaz kivitt egy külön szobába hogy elbeszélgessen velem. Na én meg kitálaltam neki. Nem sokszor láttam nagyanyámat mérgesnek, de akkor az volt. annyit mondott, maradj itt, beszélek kicsit Marikával.. De mire kiment, a mostohám eltűnt mint szürke szamár a ködben. Mint kiderült, kicsit sokáig volt a vécén, az meg pont a mellett a szoba mellett van, ahol mi beszélgettünk.. A szent asszony lebukott. Az egész család felháborodott. A mostohám évekig nem tette be a lábát az apám családjához, engem viszont azzal az indokkal, hogy öcséimet zavarja hogy buli után ittasan járok haza, egyszerűen kidobott a lakásból amiben apám után örökösként társtulajdonos voltam. Perre vittük, a jegyző kiadta a végzést hogy 8 napon belül köteles visszaengedni a tulajdonomba. Hétfőre esett volna a 8. nap, vasárnap utánamentem a szülőfalujába az anyjához, hogy adjon kulcsot. Én egészen addig valami álomban éltem, bíztam benne hogy mindent helyre lehet még hozni, lehet ésszerű kompromisszumot kötni. Akkora lelki pofont sem azelőtt, sem azóta nem kaptam mint akkor. Az anyja, az én mostohanagyanyám csak annyit mondott : van ennek anyja, menjen ahhoz, mi köze a te lakásodhoz.... Ez volt az a pont, amikor összetört bennem minden. Rendőrséggel fenyegetőzve, ordítva zavart ki az udvarukról, bár akkor már nem tudott volna olyat ajánlani amiért egyetlen pillanatig is maradtam volna.. Még annyit közöltem velük, hogy másnap ha nem ad kulcsot, nem enged be, én töretem rá az ajtót a rendőrséggel, erre is feljogosít a végzés. 58 kilométert gyalogoltam akkor éjjel hogy beérjek dolgozni reggelre, mert a vonatot persze lekéstem. Délután bejött az ABC-be, a kezembe nyomott egy borítékot és távozott. Vagyon megosztási pert indított, a beadvánnyal felfüggesztésre került a jegyzői határozat. Másnap hivatott a főnök és közölte hogy ki vagyok rúgva. Amikor rámutattam hogy nevetséges az indoklása, széttárta a kezét és közölte hogy sajnálja, de a mostohám az ellenőrzési osztályvezető, vele nem húz ujjat. Szép húzás volt, ha már a fedelet elvette a fejem felől, állásom se legyen...

Padlót fogtam. Se lakás, se munka. 1991, ekkor kezdődtek a tömeges elbocsájtások. Haveroknál húztam meg magam ha lehetett, de ekkor aludtam először lépcsőházban, fent a liftháznál is. Ahhoz büszke voltam, hogy apám családjától kérjek segítséget...

A vagyonmegosztási perről annyit, hogy olyan garasoskodást vágott le, hogy én mondtam azt hogy jó, akkor csak ennyit fizessen, nincs gusztusom pár ezer forinton vitázni, pláne kedvem még hónapokig a bíróságra járni.

Ezután követtem el a másik nagy hibát. Ahhoz kevés volt amit kaptam, hogy lakást vegyek belőle. És én naiv, akik segítettek amíg a pénzemhez jutottam, azoknak most osztogattam, kölcsön adtam. A tizedét sem láttam viszont azóta sem. És buliztam, ittam... Két hónap múlva megint egy fillér, lakás és persze munka nélkül voltam, de ekkorra már nem tudtam meglenni az alkohol nélkül.

Jött a hajléktalanság. Azaz hogy jött volna, ha nincs néhány " jóbarát " akik kihasználva a naivitásomat, addig duruzsoltak a fülembe a könnyen megszerezhető sok pénzről. amíg rá nem bólintottam. Gondolom sokaknak ismerős lehet a 90-es elejének hitelcsalási sorozata. Na ebbe nyakig belemásztam, fiktív ingatlanbecslésekkel, pár tízezerért megvett tanyákra vettünk fel milliós nagyságrendben hiteleket. Volt pénz, szórtam számolatlanul. Amikor ez bedőlt, már itt volt az áfa. Már nem volt kiszállás, mire rádöbbentem hogy ez már nem buli, nem a mocsok bankok átverése, akkorra már nem tudtam lépni, a maffia nem engedte. És a rendőrség sem állt a helyzet magaslatán.Más ügyben hallgattak meg, amikor erről akartam beszélni nekik, majdhogynem kidobtak, hogy ez nem ide tartozik, ez őket nem érdekli. Az egy iszonyatos helyzet volt. Két évig tartott, nekem kétszáznak tűnt. Alkoholista voltam, de máshogy nem is igen bírtam volna az állandó feszültséget. Állandóan naprakészen vezetni a keresztbe, körbe számlázásokat a fiktív cégeknél, rettegni az áfarevízióktól. Volt hogy elmentem 140 kilométerre elvonóra, kiderítették hol vagyok, az áfa előtti napon értem jöttek. Amikor végre  -igen, azt mondom végre- lebuktunk, az hatalmas megkönnyebbülés volt. Négy hónapig voltam előzetes letartóztatásban, tényfeltáró vallomást tettem. A többiek, akik jó ideje már kényszerítettek a dologra, bent vannak, engem a vallomásért cserébe kiengedtek, kis híján boldog voltam. Majdnem két hétig. Mert a jó ügyvéd sokat számít, és a főkolompos is vallomást tett, gyerekei vannak, hát kiengedték. Persze azonnal megkerestek. Nem baj, mondták, beetettek a zsaruk, majd a tárgyaláson visszavonod a vallomást, azt mondod amit mi akarunk. Vagy nem teszel semmilyen vallomást... Értettem belőle. De valamire ők sem számítottak. Négy hónap alatt elég rendesen kitisztultam, tudtam gondolkodni. Egyetlen megoldást láttam. Életemben olyan gyorsan még nem írtam, pedig sokat kellett. Ugyanis a rendőrségen csak arról tettem vallomást, amivel konkrétan meggyanúsítottak, de ennél jóval többről tudtam, és nem csak ennek a csoportnak, hanem a velünk " üzleti " kapcsolatba került más csoportoknak az ügyeiről is. Ezt szépen leírtam, lefénymásoltattam tíz példányban, és nyolcat elhelyeztem közjegyzőknél és megbízható ügyvédeknél, aztán kaptak belőle két példányt a bűntársak is. Ha engem valami baj érne,  ezek eljutnak a megfelelő helyre.. Ha csak a boltba mentem is legalább egy testőr követett hogy bajom ne essen... És persze pénzeltek is, elég volt ha szóltam hogy kellene egy kis lóvé. Aztán jött az elsőfokú tárgyalás, szerintem előre megírt forgatókönyv alapján. Ha csak azt nézem, hogy a mi csoportunk vezérét az az ember védte ügyvédként, aki alig pár hónapja ügyészként felügyelte a nyomozást, és még maga is részt vett a vádirat elkészítésében, semmi csodálkozni való nincs abban, hogy az egy hónapig tartó tárgyalássorozat alatt a bíró több eljárási hibát is elkövetett. 18 vádlott, 137 tanú kihallgatása során sikerült úgy intézni a dolgokat, hogy vagy az ügyvéd, vagy maga a vádlott ne legyen ott az adott tanú meghallgatásán. Ítélethirdetés megvolt, mindenki fellebbezett, a másodfok új eljárást rendelt el, másik ügyésszel, másik bíróval. Közben pedig a mi csoportunk főnöke eltűnt. Nem a büntetés elől, arra mindenképpen ráért volna, még el sem kezdődött az új eljárás. De sokat akart a szarka. Valahogy beleköpött az ukránok levesébe, és egy reggel elment a testőrével, többé egyiküket sem látta senki, a kocsija hónapokkal később került elő másik városban. Csakhogy ezzel elapadt a pénzforrás is, és ekkor már napi szinten a liter tömény 12-20 sör kellett.... Na ekkor jött a pokol második felvonása, ezúttal valóban a hajléktalanság. Nem kívánom részletezni, megvolt az összes klasszikus velejárója. Lépcsőház, romos ház, kukázás, üveggyűjtögetés, és rengeteg ital, de ezúttal már kannás bor, napi 4-6-8 liter, mikor mennyire sikerült összeszedni. A bírósági ítélet mentette meg akkor az életemet. Két év négy hónapot ültem le. 

Ezalatt normalizálódott a helyzet apám családjával, a nagymamám és a keresztanyám, apám húga csomagoltak ha kellett, bár hála Istennek szinte végig tudtam dolgozni. Kitisztultam. Amikor szabadultam, segítettek, amíg munkát találtam fizették az albérletemet, felruháztak. Szentül megfogadtam, hogy nem iszom, rendes ember leszek. A börtönben kiolvastam a bibliát is, ekkor még inkább azért, mert amúgy is sokat olvastam odabent, és úgy gondoltam, a biblia ismerete hozzátartozik az alapvető műveltséghez. Volt ami már ekkor megragadott, de az ószövetség unalmas részei miatt nem igazán volt kedvem újra kézbe venni.

Szabad voltam, volt albérletem, dolgoztam, nem ittam. Sajnos ekkor még fogalmam sem volt az alkoholizmusról, egyébként is meg voltam róla győződve, hogy nem vagyok az, csak a sok feszültség miatt sokat ittam. Nem ismertem a H.A.L.T. szabályt, a hungry, angry, lonely, tired, azaz éhes, mérges, magányos, fáradt veszélyét sem. Éhes ugyan nem voltam, de mérges egyre gyakrabban, főleg a munkaidő miatt, napi 14 óráztam, reggel héttől este kilencig álltam a fóliahegesztő gép mellett, és emiatt persze fáradt voltam, ráadásul magányos is. Kb két hónapig bírtam alkoholmentes sörrel, mert a Tv-n kívül az volt a szórakozásom, hogy hazafelé megálltam este egy alkoholmentes sörre és egy-két parti sakkra egy kocsmánál. Jött a karácsony, a kocsmárost Istvánnak hívják, megittam egy kétcentes paprikás vodkát. Másnap baromi büszke voltam magamra, hogy na, csak meg tudtam állni ennyinél, és ma sem kívánom. Igen, de szilveszterkor már megittam vagy két deci Whyskit... Utána hónapokig megint semmit, csak alkoholmentes sört. De a folyamat beindult, ha nem is tudtam róla, már vágytam az alkoholra. Közben munkahelyet váltottam, rövidebb munkaidő ugyan, de nehezebb meló harmadannyi bérért. Viszont lett szabadidőm, amit persze a kocsmában kellett eltölteni. Összehaverkodtunk a kocsmárossal, mondta hogy építkezni fog, kellene neki segédmunkás, hagyjam ott a bútorgyárat, amíg nem kezdődik az építkezés, addig segítsek a kocsmánál, a kertjében, meg egyebekben. Még jobb, még szabadabb munkaidő beosztás... Aztán a cukkolás, hogy ne idd azt a löttyöt, igyál rendeset ha már iszol, az sem drágább. Egye fene, a névnapodon iszom egy rendest, csak a koccintásért. Lett belőle vagy négy. Innentől meg már nem alkoholmentes, hanem rendes, a múltkor sem lett semmi bajom jelszóval. Na aztán szülinap, némi perpatvarral, zártkörű bulit akartunk, volt aki nem akarta elhagyni a kocsmát. Inkább verte volna meg a kocsmárost mint kimenjen. Na hát a főnökömet mégsem hagyhatom, mit nekem a kedvezmény amivel szabadultam. Közbeléptem, nekilökött a pultnak, egy szál pólóban, naná hogy lehorzsolódott az oldalam...Az illetőt repülési gyorstalpalóban részesítettem ami nem terjedt ki a sima leszállásra, nagyot koppant, nekem meg valamitől megfájdult a kezem amit ugye sürgősen borogatni kellett a horzsolással egyetemben, természetesen alkohollal, és persze belülről. Éjfélre filmszakadás. Ébredés nem sokkal dél előtt, macskajaj, persze kutyaharapást szőrével. Két hét múlva már reggel berúgtam, elképesztő sebességgel szokott vissza a szervezetem a korábbi mennyiségre, sőt még többre. Persze így a melóról szó sem lehetett, hamarosan már adós voltam a kocsmában, kitettek az albérletből... Megint az utca, és az a fene nagy egó, hogy nem kérek segítséget a családtól, majd én megoldom, meg a szégyenkezés, hogy már megint ugyanott tartok. Legalábbis azt hittem, ugyanott tartok. De valójában egyre mélyebbre zuhantam. Az összes elképzelhető pénzszerzési lehetőséget végigjátszottam, a telefonfülkék megbuherálásától a szélvédőre kitett, a parkolóőrnek jegyre kikészített pénz lelopásán át végül a koldulásig. Igen egészen addig. Nem tudom miért, de az erőszakos koldulás, vagyis a " lejmolás " nekem valahogy nem tetszett, Csendben ülni, vagy éppen állni, sapka a kézben, megköszönni ha adnak, ez még csak ment, de leszólítani, hazudozni, az nem. Nem tudom leírni azt az érzést, azt a szégyent amikor először álltam ki. Valami akkor nagyon megszakadt már bennem. és ami legrosszabb volt, hogy ezt végképp nem tudtam pia nélkül csinálni. Ördögi kör : innom kell hogy legyen pofám kiállni vagy kiülni, azért hogy legyen mit italra költeni.

De Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ha nem állok ki a templom elé koldulni, eszembe sem jut bemenni. Először azért, mert minek fagyoskodjak a mise alatt ? Utána meg észre sem vettem, már nem a hideg miatt. Nem tudok rá jobb kifejezést, rászoktam a misékre. Szerettem hallgatni az énekeket, szerettem a misék állandó rendjét. És Isten igéje utat talált hozzám is. Jézus meg tudta tenni azt amit ember képtelen volt, megérintette a szívemet. Azt a szívet, ami akkor kőnél, gyémántnál keményebb volt, de most is összeszorul, és könnyet lop a szemembe az emlékezésre. Igen, újra megtanultam sírni. És nem szégyellem, először magamat sirattam el. Akkor még szégyelltem ezt. Hogy merek én magam miatt sírni, amikor ott van fent a kereszten az, aki értem is odaadta magát, és ő nem sírt ? Még csak nyiladozott a fülem a hallásra, csak hallottam de nem értettem az evangéliumot . Hiszen Jézus mondta : ne miattam sírjatok, magatokat sirassátok. Azóta megtanultam az örömtől is sírni. Nem attól az örömtől, hogy Ő örök életet szerzett nekünk. Az is öröm, nem vitatom. De számomra sehol nincs ahhoz az örömhöz, hogy Isten szeret, hogy Isten fia, Jézus szeret.  Mert újra megtanított szeretni is Milyen félve suttogtam először : szeretlek Uram ! Szabad nekem, bűnösnek hogy szeresselek Téged ? Szabad nekem bűnösnek szeretnem Istent ? Tudom hogy azt mondja a parancsolat hogy szeresd a te uradat, Istenedet és csak neki szolgálj. De én megszegtem a parancsot, én bűnös vagyok, és mégis szabad ? És hogy a földbe döngölt, és felemelt egyszerre a válasz : arra tanítalak, hogy a rosszért is jóval fizessetek, akkor mivel viszonozhatnád a szeretetet ?  Isten maga a szeretet, mit adhatsz Istennek ami méltó ajándék, ha nem saját magát ? De nekem ez nem volt elég, Tamás apostol mellettem zsenge kezdő. Mert kérdeztem tovább : Uram Te azt is parancsoltad : " Szeresd felebarátodat mint tenmagadat ! " De Uram, ezt én nem tudom betartani, mert nem szeretem magamat, én gyűlölöm magamat ! És a válasz megint fejbe vágott és szíven ütött : Azt mondod, hiszed, érzed, tudod hogy szeretlek. És azt mondod Te is szeretsz engem. Akkor hogyan gyűlölheted azt akit én szeretek ?  

Nem tudom mit csinált, nem tudom hogy csinálta, hogy csinálja.

 Csak azt tudom, hogy egyetlen éjszaka alatt összerakta a szívem darabkáit, elsimította a lelkem háborgását. Este egy roncs feküdt le, aki sírva imádkozott, akiben szűkölt  a félelem, és üvöltött a fájdalom. Nem tudom meddig voltam ébren, mennyi volt az amit álmodtam belőle. De azt tudom, hogy reggel Isten gyermeke kelt fel, aki határtalanul boldog hogy ez lehet, aki egyetlen éjszaka alatt többet tanult mint addig egész életében.  Tudja hogy az út legelején jár, még rengeteget kell tanulnia, hogy ez az út tele lesz fájdalommal . De boldogan vállalom és járom ezt az utat. Tanulok szeretni, megérteni, együtt érezni, Ugyanakkor tanulok örülni, mosolyogni, és tanulok szeretve lenni. Tanulok adni és elfogadni, igen, elfogadni Isten kezéből a jót és amit én nem jónak gondolok, ami kellemetlen, vagy éppen fájdalmas. Igenis boldogan járom ezt az utat, mert szeretem az Utat, mert már értem Jézus szavait :  " Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet " 

                                                       

 

 

 

 

 

 

 

 

0.114 mp